Meséld el a sztorid! 2
Szerző: Bene Máté

Csecsemő koromban egy kórházban azt mondták a szüleimnek,
hogy kár ebbe a gyerekbe energiát rakni, mert úgyis meghal…

Az első “sportom” így a gyógyúszás lett.

Baromi nehezen tanultam meg úszni, de 2 perccel utána rögtön rápróbáltam a mély vízre…
( szerencsére kimentettek…:) )

12 éves koromig sokkal többször voltam beteg, mint nem
– egészen addig a napig, amikor megláttam egy karate
plakátot az iskolai faliújságon…

Van úgy, hogy nincs kérdés
– az ösztönöd ezerrel húz valahová…

Amikor visszafogott, gyerekként – minden tiltás ellenére is
– lemész és érzed, hogy: “IGEN, EZ AZ!” – az elég egyértelmű.

Aztán “valóságformáló” élmények sora…

Pár hónappal később egy edzésen leszaggatja egy parkettarepedés a lábujjamról a bőrt
– lifeg róla 3 cm véres-koszos bőrdarab…

Odabicegek a mesterhez – annak a biztos tudatában, hogy akinek valamije fáj,
aki beteg annak le KELL ülnie, az mindig buksisimit kap
– esetleg még meleg teát és  mesekönyvet is…
 
A mester viszont csak néz értetlenül,
majd megvonja a vállát, és ennyit mond:

“NA ÉS????”

Közel 30 éve történt
​- de ez a “na és” máig élesen előttem van…


Amikor egy pillanat alatt fordul meg a világod:

“Ja, hogy ezt így is lehet!!!???”

És igen, így is lehet…

……………………………………………..

Elmeséled, hogy Neked  mi a sztorid?

Mi a sportod – esetleg az mit adott/ad hozzá azóta is az életedhez?

Ismerjük meg egymást!
Ha van egy történeted nagyon szívesen olvasnánk el – nyugodtan írd meg itt a komment szekcióban!

( Bassai dai – 1999-ben  )

 

0 Shares
  • Gyerekként kövér voltam, és ha nem visszahúzódó, akkor agresszív. Ez a nagy igazság.
    14 évesen találtam egy könyvet anya polcán, a kék Callanetics-et. Nekikezdtem. Minden nap nézte a család az Esmeraldát a tévében a nappaliban, addig én Callanetics-eztem. (Azt azért tudom, hogy a főszereplő vak volt, és temetőben töltötte a napjai egy részét. 🙂 )
    Télen kezdtem el a napi mozgást, nyárra több mint 20 kilóval lettem kevesebb és egy szenvedéllyel gazdagabb.
    Akkor határoztam el, hogy ezzel fogok foglalkozni. Azzal, hogy igenis kompetensek vagyunk a saját életünkben, hogy minden egyes mozdulat megtérül és hogy a testi és szellemi rugalmasság egymás kiegészítői.
    A Callanetics szépséget és harmóniát hozott az életembe. Amit megéreztem, az a ritmus, ami átszövi az életünket, és fel kell vennünk az ütemet, ha jól akarunk lenni magunkkal.
    Gyógytornászként a mozgás és a zene iránti vonzalmam dolgozik bennem, ezeket művelem, ettől vagyok jól. 🙂

    • Szia Zsu!

      Nagyon köszi és gratulálok a hivatásodhoz!

      Üdvözlettel:
      m.

      ui.:
      ( emlékszem arra a kék könyvre – talán volt egy zöld folytatása is? és a Nagyimék is mindig nézték az Esmeraldát! :))

  • Egészen 25 éves koromig baromi sportos izmos, hajlékony srác voltam, aztán jött az egyre több munkával járó üldögélős korszak.
    30 éves koromtól a sokak által normálisnak mondott hízás. Na de ennek véget vetek gondoltam, 40 évesen. Meglepően könnyen ment. Kaja-sport… pikk-pakk olyan volt a testem mint 20 évesen. Izolált, formás izmok. A szénhidrát mentes táplálkozás és a saját testsúlyos edzés csodákat tesz. Kívülről. Belülről is csak másképp.
    Nagy lehetőséget kaptam a munkám során, nagy felelősséggel.
    Kicsit ráfeszültem és bumm. Gerincsérv. Egy életre megtanultam 2 dolgot: 1.:Az idegek feszültsége testi feszültséggel jár. Ezek harmóniája sosem lehet független egymástól. 2.: Fegyelmezett kitartással szépen fel tudok építeni megint mindent. 43 éves vagyok. Jól vagyok, erősebb, rugalmasabb, mint bármikor az életemben.

    • Szia Zsolt!

      Nagyon köszi a történetet!!!
      Annyira tanulságos – a legtöbb sérves páciensünk tünetei valamilyen komolyabb váltás / veszteség / vagy feszült élethelyzet után / közben jön elő, és akkor tud
      tartósan elmúlni, ha meg tudják valósítani azt, amit írsz!
      Gratulálok a változásokhoz és köszi az inspiráló sorokat!

      Üdv.:
      m.

  • Kisgyerek koromban gyermekbénulást kaptam a bal lábamba (1957-ben), szerencsére enyhe lehetett, mert teljesen kigyógyultam belőle. A gyógymód a gyógytorna volt… Édesapám lerajzolta a gyógytornász gyakorlatait, én meg minden nap csináltam szorgalmasan (talán így szoktam meg a napi tréningezést…). Később a vitorlázás (kalóz osztály) volt különösen nagy élmény a számomra, főleg a rossz idők, a viharos szelek maradtak a legemlékezetesebbek. Ezután (többek között) a kedvenc táncműfajom, a mozdulatművészet (más néven orkesztika) következett (ezt 18 éven át tanítottam és koreografáltam). 20 éve egy gerincsérv miatt ismét megbénult a bal lábam. Szerencsére nem kértem a műtétet, de a gyógytorna megtette a magáét, teljesen kijöttem ebből is, azóta is tünetmentes vagyok. Jelenleg preventív gerinctréninget tartok, és meggyőződésem, hogy a mozgás az egészség és az életöröm nélkülözhetetlen eleme!

    • Szia Mária!

      Köszi szépen!!!
      Ez igen! ( ráadásul milyen komoly gerinctréninget vezetni úgy, hogy 20 éve megtapasztaltad Te is a gerincproblémát!)

      Üdv:
      m.

      ui:
      A kalóz osztály miatt pedig csendben irigykedek! 🙂

  • Nálunk a családban nem sportolt senki, az 50-es években nem volt “divat”, főleg vidéken. Az én ismerkedésem a sporttal egy kézilabdakapun kezdődött, ugyanis az iskolában, szünetben azon lógtam fejjel lefelé. Az ügyeletes tanárbácsi éppen az helyi tornacsapat edzőjeként elhívott tornázni. Négy évig voltam tornászpalánta, ami arra is jó volt, hogy a tanárképző főiskolán – később – már nem volt gondom a tornával. Középiskolában a kézilabda edző/testnevelőm “átirányított” a kézilabdához, ami egészen felnőtt koromig elkísért. A gyerekeim születése vetett véget ennek a sporttevékenységemnek. Közben testnevelő lettem. A helyi asszonyok megkerestek – a gyes alatt – hogy “valami konditornát” nem tartanék-e, mert mozognának. A calanetics volt akkor éppen felfutóban, megismerkedtem a programmal és azóta – 27. éve – kisebb-nagyobb módosításokkal kialakítottam a “mi senior tornánkat”. A tornázó hölgyek mozgatásán kívül a legnagyobb nyereségem az, hogy nekem mindig ott kell lennem, nekem mindig csinálnom kell!
    A felelősség és a szakmai igény…no meg egy jó kis gerincsérv…a látószögembe terelte a Bene Máté hitvallást, hogy tudni illik nem kell megműteni, hanem speciális mozgással ki lehet jönni belőle. Ez itt az én történetem, nem a reklám helye! Azóta is követem a képzéseket és egyre inkább azt érzem, hogy sok mindent nem tudok és sok mindent tanulnom kell.
    A mozgás végig kíséri az életemet, kitartást, rendszerességet és csapatmunkát tanított nekem és tanít a mai napig. Meggyőződésem, hogy a mozgás sok mindenre gyógyír! A gyerekeim is sportoltak és jelenleg is, azzal is foglalkoznak. Fontosnak éreztem, hogy csapatban mozogjunk, mert több olyan készséget fejleszt, amit más körülmények között nem lehet megtanulni…nem mellesleg még támogatja az egészséget is.

    • Szia Mária!

      De jó! Köszi szépen a történetet! ( Örülök, hogy írsz, mert ezeket nem tudjuk meg egymásról a képzéseken! ) Szinte látlak, ahogy kislányként lógsz a szeren! 🙂
      “A tornázó hölgyek mozgatásán kívül a legnagyobb nyereségem az, hogy nekem mindig ott kell lennem, nekem mindig csinálnom kell!”
      Ezt sokáig nem is gondoltam, hogy mekkora előny – most nem tartok órát, és konkrétan érzem ennek az “ott kell lennem”-nek a hiányát, mert amúgy könnyen elsöprik az embert a mindenféle teendők. 🙂

      Üdv.:
      m.

  • Szép volt a kata,nekem is volt hasonló .Szép gömbölyű gyermek voltam,max bringa,semmi mozgás.Aztán próba óra, irány a Honvéd uszoda ,oda vissza,oda vissza, így ment reggel 6 órai keléssel.Bírtam mert heti 2x kellett menni. Egyszer csak dráma lett,a víz felszínen egy jóképű kaki úszott .Többet nem mentem be a vízbe.Hosszú szünet,laza 8 év, közben gömbölyödtem tovább.Újabb próba be írattak teniszezni.Labdaszedés szar ügy de az ment,meg a fallabda.Már a hálót is feszerelhettem,leszedhettem….addig míg a a háló racsnija el nem törte a csuklómat. Én voltam a hülye mert rosszkor engedtem el a lengőkart.Megint szünet.Aztán jött a foci.Kétlábas focista voltam, ballal is eltaláltam a labdát.Beraktak bal összekötőnek (életemben nem volt sürgős dolgom de rengeteget futottam).Felkerültem Vasas ifibe,irdatlan büszke voltam addig a pillanatig amíg fel nem rúgtak.Porcleválás! Ugrott a karrier.Paussa..2év semmittevés. Bodybuildig ez a szerelem 17 évig tartott. Sérülés,szünet,család gyerek stb. Hova vigyem sportolni a gyereket? Egyszer csak önvédelmi bemutató (jujitsu)! Nekem tetszik. Levittem a gyereket de egy idő után csak én maradtam 23 évig.Aztán rájöttem elkoptak az ízületek, porcok stb. Ennek eredménye hogy találkoztam Mátéval segített talpra állni és tanulni kezdtem a gerinc oktatását.A sport nem maradt abba mert hiányzik a dojo illata, önszorgalmi feladatok vannak,súly,trx,bringa, elkezdtem katorizni.(japán kardvivás). Napfényest mindenkinek🙏🏻🦋🙇

  • Toboroztak az iskolában a vizisport iskolától. Lementem a telepre és hívtak kajakozni és evezni is. Az alkatom megfelelő volt mindkettőhöz. Valaki elszólta magát a kajakkal könnyű felborulni, így lettem evezős. Két évig nem mertem vízre menni ,mert féltem a borulástól. Az edzőm fantasztikus volt közel 80 éves, nem küldött el, nem kérdezte akkor mit keresel itt! Embert faragott belőlünk,a kamaszkort észre sem vettük és eljutattott az országos bajnokságig ahol aranyérmesek lettünk. Ez 1984-ben volt, és 35 évvel később újra aranyérmes lehettem. Igaz már minden sokkal nehezebb a súlyom is több mint 30kg-mal,de megcsináltam. Sajnos a Master Világbajnokság előtt két héttel kiszálltam a hajóból, mert a Baker cisztám a vádlim közepéig ért és bedagadt a lábam. Nagyon sokat köszönhettem az edzőmnek Varró Imre bácsinak , hogy anno látott bennem valamit!

  • Szia Máté,

    Köszi a történeted és hogy feldobtad a lasztit.

    Én általános suli 3. osztályban találkoztam a sportommal, véletlen során. Osztálytársam osztályfőnöki órán jelezte, hogy szeretne járni a suli tornaterében tartott edzésekre, ekkor kaptam fel én is a fejem.
    A suliban sokáig nem tartott a dolog, így átköltöztünk a sportcsarnokba, ahol eredetileg is zajlottak az edzések.

    Számomra a legfontosabb érték, amit adott, hogy az edzésen mindegy volt, milyen kis csóró cipőben, milyen tanulóként, milyen szociális vagy családi háttérrel érkezett az ember, egy számított: az edzésen nyújtott hozzáállása, teljesítménye.

    Ha a max-ot kitetted (magadhoz képes, soha nem máshoz mérve), akkor a csapat megbecsült tagjává váltál, függetlenül kortól, teljesítménytől, kézségektől.

    Emellett, az edző jelleme, értékrendje csodás környezetet teremtett. Csak később értettem meg, miért van az, hogy egyes klubok szörnyen arrogánsak, tapintatlanok, rosszindulatúak, mikor mi mindig a alázatos, tisztelettudó, a környezetére figyelő csapatnak láttuk magunkat (és akartunk is azok lenni).
    Természetesen az edző rányába érzett tisztelet, odaadás és alázat azokat az emberi értékrendeket emelte ki, melyiekkel az Edző is rendelkezett, melyek a kultúrát teremtették. Azok, akik ezzel nem tudtak azonosúlni, nem váltak a közösség tagjává, és idővel elhagyták azt.

    Én, gyermekként egy második családra találtam ott és akkor. Ez tette a kis életemet abba az irányba, ami segít boldogulni, kitartani, “egyenesen állni”. Így sincs könnyű dolgom, mert sokmindent hozok magammal (ahogyan mások is), enélkül biztos vagyok benne, hogy közel sem ott tartanék, ahol most.

    A pályát egész sokáig űztem, szép eredményeket értem el versenyzőként, profi karriert is futottam. Több mint 20 évvel később, edzői pályán tevékenykedve döntöttem úgy, hogy azt a felelősséget, ami ezzel jár, nem vállalom tovább. A sportág a Kickbox volt.

    Jelenleg egy Mobility / Functional trénerben találtam meg azt a személyt, aki az edzőmmel való közös munka utáni űrt betölti, azt érzem, hogy tartozok valahová, irányt mutat, és a mederben tart.

    Hát, ez az én kis történetem.

  • Szia Maté!
    Engem is a karate segített ki,a destruktiv kritika okozott súly alól 🙂 Apam csak gilicének nevezett, a tesi tanárom bénának( pedig csak átlagos voltam) Aztán suli után én is a karatét éreztem megoldásnak. Kiokushinkay edzésekre jártam két évig, s hihetetlen rugalmasságot , erôt kaptam, s osztályelsô lettem sportban. Valoszínû az önbizalom is hozzáseïtett. Késôbb Shotokan lett a folytatás igaz csak 4 kyuig jártam, aztan sérülés, s utana amolyan gym- es megoldás. Azota sem hagytam el a sportot, s most 54 évesen is lenyomok egy 50 kentot akár. Videidat nézve csak mosolygok,hogy ” gyúrósan” mennyi mindent rosszul csinaltunk. Most gyogymasszôrként ( Cancun) nagyon sok mindent felhasználok a videokbol, s még az edzésekhez is adok segitséget. Itt sajnos a személyi edzés elég gyerekcipôben jár. Itt is szeretném megköszönni a segitséget a videokbol, s amit Góg Anikoval csinalt videóból( Anikoval vagy 4 évig kollégák voltunk,s kliensem is volt,s most csak barátság) kaptam!
    További sok sikert! 👏🏼

  • Vannak szerelmek. Igaziak, hamisak, szépek vagy csúnyák, pár hetesek, egy-éjszakások, sírig tartók. Ilyen a „Sport” is, amit mindig megnézünk, megállva, belesve, edzőteremben, tévén, közösségi médiában, bárhol… mindenkinek a sajátja, az ÖVÉ, ahonnan azért kitekinget az ember néha, hogy messziről ugyanolyan legyen, ami újra és újra beszív.
    Van már sok éve annak, hogy gyerekként cselgáncsozni kezdtem, volt mellette minden, mivel olyan kis igazi zsírozott villám voltam. Aztán a fiam születése után már felnőttként találtam le egy edzőterembe, ahol karate volt (ennek is már 25 éve klingon számítás szerint is). Akkor már tudtam, ez kell, csak ez, és mentem, minden edzésre, mindig, melegben, hidegben, télen, szünetben, szabadságon, munkanapon.
    Aztán egyszer egy sokadik elfekvős derékfájást követően MR-re küldtek. Ott közölte velem a doki, hogy ezzel a gerinccel maga ne sportoljon tovább, a karate meg egyébként is tönkreteszi minden ízületét. De ha direkt csinálja, ne akarja, hogy meggyógyítsuk. Kemény szavak, egy érzékenyített helyzetben. Akkor arra gondoltam – most feküdjek le és halljak meg? Lementem az edzőterembe, álltam az ajtóban és néztem mit csinálnak a többiek. Sírtam. Befelé is és kifelé is. Aztán kifordultam onnét és kezdtem megoldást és segítséget keresni. Gyógytornászt, jógát, úszást, pilatest, és a nagy befutót, ami végülis segített, az NMPT-t, csak hogy a nagy szerelem, a karate maradhasson. Mint amikor mindent megteszel egy kapcsolatért, mert az olyan jó… Ha edzek, nem fáj. Amikor tanítok, nem fáj, edzőtáborban a negyedik napon nem fáj. Utána meghalok, kenegetek, panaszkodom, de újra felkelek, és megint ott vagyok. Ledarálja az embert, és újraépíti, máshogy csinálja az ember, mint 20 éve, és alakul a testéhez a technikája, hiszen a cél hogy 85 évesen is el tudja járni a heian shodant.
    Elvesz és ad, de ami igazán csak ad, az higgyétek el, az egy hosszú erdei séta a kutyával☺ ☺

  • Két és fél éve találtam rá a rúdtáncra (Nem az öltáncos-erotikus fajtára 🙂 ). A szerelem az első óra óta tart! Korábban futottam, kosaraztam, trx-eztem, pilateseztem, kis ideig atletizáltam, de egyik sem adta azt, amit a rúdtánc! Állandó kihívást ad, rövid és hosszútávú céljaim vannak benne. Fejleszti az ember női oldalát: hajlékonyságot, rugalmasságot, de egyben nem kevés erőt, állóképességet is kíván. Amikor sikerül egy addig lehetetlennek tartott elemet kivitelezni, az felbecsülhetetlen önbizalmat és örömet ad! Nem utolsó sorban pedig megtanít legyőzni a félelmet, túllendülni a fájdalomérzeten, megismerni a határaimat és elhinni, hogy bármire képes vagyok, ha akarok. 🙂

  • Laci.

    Az én sportom a menekülés volt kisiskolás koromban. Kicsi voltam kortársaimhoz képest így mindig engem találtak meg. Nagyon gyorsnak kellett lennem ha épségben akartam megúszni a napot. ennek eredménye az lett, hogy korosztályom leggyorsabb rövidtávfutója lettem. 12 évesen 7,9 alatt futottam a 60 métert. Zeneiskolába jártam így ez senkit nem hatott meg!:)
    Ezután érdekes módon valaki vigyázott rám és nem történt semmilyen sérülésem. Testsúlyom most is rendben van, minden nap izgek-mozgok, futok, kerékpározom stb. Sportként végzek fizikai munkát. Ásás, lapátolás csákányozás, kalapálás helyesen végezve (nem kocsmázva)nagyon jól karban tart…Ha segítséget kértem mert fájt valahol(izomeredetű) azt mondták “megoldod te azt Laci” eddig így lett.:)

  • {"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
    >