„NA ÉS????”

Egészen 25 éves koromig baromi sportos izmos, hajlékony srác voltam, aztán jött az egyre több munkával járó üldögélős korszak.
30 éves koromtól a sokak által normálisnak mondott hízás. Na de ennek véget vetek gondoltam, 40 évesen. Meglepően könnyen ment. Kaja-sport… pikk-pakk olyan volt a testem mint 20 évesen. Izolált, formás izmok. A szénhidrát mentes táplálkozás és a saját testsúlyos edzés csodákat tesz. Kívülről. Belülről is csak másképp.
Nagy lehetőséget kaptam a munkám során, nagy felelősséggel.
Kicsit ráfeszültem és bumm. Gerincsérv. Egy életre megtanultam 2 dolgot: 1.:Az idegek feszültsége testi feszültséggel jár. Ezek harmóniája sosem lehet független egymástól. 2.: Fegyelmezett kitartással szépen fel tudok építeni megint mindent. 43 éves vagyok. Jól vagyok, erősebb, rugalmasabb, mint bármikor az életemben.

Nálunk a családban nem sportolt senki, az 50-es években nem volt „divat”, főleg vidéken. Az én ismerkedésem a sporttal egy kézilabdakapun kezdődött, ugyanis az iskolában, szünetben azon lógtam fejjel lefelé. Az ügyeletes tanárbácsi éppen az helyi tornacsapat edzőjeként elhívott tornázni. Négy évig voltam tornászpalánta, ami arra is jó volt, hogy a tanárképző főiskolán – később – már nem volt gondom a tornával. Középiskolában a kézilabda edző/testnevelőm „átirányított” a kézilabdához, ami egészen felnőtt koromig elkísért. A gyerekeim születése vetett véget ennek a sporttevékenységemnek. Közben testnevelő lettem. A helyi asszonyok megkerestek – a gyes alatt – hogy „valami konditornát” nem tartanék-e, mert mozognának. A calanetics volt akkor éppen felfutóban, megismerkedtem a programmal és azóta – 27. éve – kisebb-nagyobb módosításokkal kialakítottam a „mi senior tornánkat”. A tornázó hölgyek mozgatásán kívül a legnagyobb nyereségem az, hogy nekem mindig ott kell lennem, nekem mindig csinálnom kell!
A felelősség és a szakmai igény…no meg egy jó kis gerincsérv…a látószögembe terelte a Bene Máté hitvallást, hogy tudni illik nem kell megműteni, hanem speciális mozgással ki lehet jönni belőle. Ez itt az én történetem, nem a reklám helye! Azóta is követem a képzéseket és egyre inkább azt érzem, hogy sok mindent nem tudok és sok mindent tanulnom kell.
A mozgás végig kíséri az életemet, kitartást, rendszerességet és csapatmunkát tanított nekem és tanít a mai napig. Meggyőződésem, hogy a mozgás sok mindenre gyógyír! A gyerekeim is sportoltak és jelenleg is, azzal is foglalkoznak. Fontosnak éreztem, hogy csapatban mozogjunk, mert több olyan készséget fejleszt, amit más körülmények között nem lehet megtanulni…nem mellesleg még támogatja az egészséget is.

Toboroztak az iskolában a vizisport iskolától. Lementem a telepre és hívtak kajakozni és evezni is. Az alkatom megfelelő volt mindkettőhöz. Valaki elszólta magát a kajakkal könnyű felborulni, így lettem evezős. Két évig nem mertem vízre menni ,mert féltem a borulástól. Az edzőm fantasztikus volt közel 80 éves, nem küldött el, nem kérdezte akkor mit keresel itt! Embert faragott belőlünk,a kamaszkort észre sem vettük és eljutattott az országos bajnokságig ahol aranyérmesek lettünk. Ez 1984-ben volt, és 35 évvel később újra aranyérmes lehettem. Igaz már minden sokkal nehezebb a súlyom is több mint 30kg-mal,de megcsináltam. Sajnos a Master Világbajnokság előtt két héttel kiszálltam a hajóból, mert a Baker cisztám a vádlim közepéig ért és bedagadt a lábam. Nagyon sokat köszönhettem az edzőmnek Varró Imre bácsinak , hogy anno látott bennem valamit!

Vannak szerelmek. Igaziak, hamisak, szépek vagy csúnyák, pár hetesek, egy-éjszakások, sírig tartók. Ilyen a „Sport” is, amit mindig megnézünk, megállva, belesve, edzőteremben, tévén, közösségi médiában, bárhol… mindenkinek a sajátja, az ÖVÉ, ahonnan azért kitekinget az ember néha, hogy messziről ugyanolyan legyen, ami újra és újra beszív.
Van már sok éve annak, hogy gyerekként cselgáncsozni kezdtem, volt mellette minden, mivel olyan kis igazi zsírozott villám voltam. Aztán a fiam születése után már felnőttként találtam le egy edzőterembe, ahol karate volt (ennek is már 25 éve klingon számítás szerint is). Akkor már tudtam, ez kell, csak ez, és mentem, minden edzésre, mindig, melegben, hidegben, télen, szünetben, szabadságon, munkanapon.
Aztán egyszer egy sokadik elfekvős derékfájást követően MR-re küldtek. Ott közölte velem a doki, hogy ezzel a gerinccel maga ne sportoljon tovább, a karate meg egyébként is tönkreteszi minden ízületét. De ha direkt csinálja, ne akarja, hogy meggyógyítsuk. Kemény szavak, egy érzékenyített helyzetben. Akkor arra gondoltam – most feküdjek le és halljak meg? Lementem az edzőterembe, álltam az ajtóban és néztem mit csinálnak a többiek. Sírtam. Befelé is és kifelé is. Aztán kifordultam onnét és kezdtem megoldást és segítséget keresni. Gyógytornászt, jógát, úszást, pilatest, és a nagy befutót, ami végülis segített, az NMPT-t, csak hogy a nagy szerelem, a karate maradhasson. Mint amikor mindent megteszel egy kapcsolatért, mert az olyan jó… Ha edzek, nem fáj. Amikor tanítok, nem fáj, edzőtáborban a negyedik napon nem fáj. Utána meghalok, kenegetek, panaszkodom, de újra felkelek, és megint ott vagyok. Ledarálja az embert, és újraépíti, máshogy csinálja az ember, mint 20 éve, és alakul a testéhez a technikája, hiszen a cél hogy 85 évesen is el tudja járni a heian shodant.
Elvesz és ad, de ami igazán csak ad, az higgyétek el, az egy hosszú erdei séta a kutyával☺ ☺