Az Anatomy Trains újdonsága, hogy egy új látásmódját nyújt a terapeutáknak, mellyel vissza tudják vezetni a tünetet vagy diszfunkciót a tőle akár egészen távoli strukturális okokra. Hogy egyszerűbben is megfogalmazzam a fenti mondatot, hadd hozzak egy példát: nagyon magabiztosan hangzik, hogy ha „LCA” sérülésed van, akkor csinálj meg 100 ismétlést gumiszalag ellenében ebből és ebből a gyakorlatból”, de könnyen lehet, hogy az az LCA sérülés épp a medence asszimmetrájának a hosszú távú következménye, amit lehetséges, hogy a sternalis fascia egyoldalú zsugorodása miatt alakult ki.
A könyv azokat a miofasciális útvonalakat ismerteti, melyeken keresztül ezek az utak levezethetők.
Tom Meyers, a szerző a könyvében gyakran említi, hogy szó nincs arról, amit tanuitunk az anatómiáról és a biomechanikáról rossz vagy hibás lenne. Ő azt mondja, hogy elég korlátozott dolgok, melyeket nem árt távolabbról is nézni. Igy esetleg a későbbi tüneteket, és az azonos okból más területeken kialakuló problémákat is meg tudjuk előzni.

Mi nyugati emberek általában részekre tagolva ismerjük meg a dolgokat. Az izmokról pl. ezt:

.A nyugati világban így, szikével és mikroszkóppal egyre mélyebb szintekre ásva szeretjük megismerni a dolgokat. Minden tudományágban tendencia, hogy egyre inkább specialistákká válunk, és elkezdünk nagyon érteni egy területhez, hiszen akkor a tudásmennyiség, hogy minden területre már nem láthatunk rá ugyannyira. Ez természetesen így van rendjén, viszont ha gyógyításban, a mozgásszervrendszer terápiájában gondolkodunk, ez a hozzáállás felvet egy veszélyes hibalehetőséget: elkezdjük nem látni a fától az erdőt. Ha konkrétan egy fára gondolunk, annak nem egy különálló gyökere van, a törzse nem független az ágaitól, és a levelek sem az ágaira huzalozott, attól teljesen különálló szerkezetek. Ha megrántgatom a levelet, mozogni fog az ág is, és ha kiszárad a gyökér, akkor a levélspecialista bármilyen bravúrosan kezeli is a levelet, az biztosan nem sokáig lesz zöld. A valóságban az élő szervezet részei sosem függetlenek egymástól, és mindig hatnak egymásra.

Az emberi test egyetlen megtermékenyített petesejt osztódásából alakul ki. Hamar kialakul a három csíralemez, melyből mindegyik sejt, majd szövet kialakul, és kialakulása közben egy speciális képességre „szakosodik”:

Az ős közös. A mozgásszervrendszer minden egyes sejtje a középső csíralemezből származik, és nagyon erős, legtöbbször folytonos összeköttetésben áll egymással. Az, amit mi agynak nevezünk, önmagában sosem létezett az öt körülvevő kötőszövet, a benne húzódó erek, és a belőle kifutó gerincvelő, és az arról lecsatlakozó idegek nélkül, melyek az egész testtel összefüggésben állnak.Ha mélyebben belegondolsz, a „gastrocnemius izom” amiről megtanultuk, hogy ered a femorális epicondylusokon, tapad a tuber calcanein, és felelős a bokaízület plantárflexiójáért, csak a mi „szikével és mikroszkóppal” megismerő elménkben létezik.  A valóságban ez az izom átalakul az achilles inná, majd növeli a sűrűségét, és calcaneussá válik, onnan szoros egységet alkotva a plantáris fasciával. Tom Myers megdöbbentően új koncepciója, miszerint nem különálló egységként kell tekinteni az egyes mozgásszervrendszeri elemekre bár esőre idegennek tűnhet, a gyakorlatból kiderül: ez nyilvánvalóan igaz.

Tom úgy írta meg a könyvét, hogy még csak elméletben sejtette, viszont pénze boncolásokkal is bizonyítani a tesben húzódó szövetek összefüggését elképzelését csak a könyv sikere után lett. És tényleg: ezeket az összefüggő anatómiai képleteket egyetlen megszakítás nélkül ki lehet boncolni egy friss holttestből: az elmélet úgy tűnik jogos: A mozgásszervrendszer részei teljesen összefüggenek egymással. Az elképzelés, miszerint van külön „calcaneus”, „achilles” „gasrocnamius” „hamstring” stb… az az út, ahogy mi gondolkodunk és megismerünk.  Viszont egyre jobban látszik, hogy a természet teljesen más utat követ. És ha mi nem ezt az utat követjük, akkor a terápia, amit folytatunk kérdéses hogy mennyire tud  teljes hatékonyságot mutatni.

Az, hogy a biceps a radioulnáris ízület supinátora, és a könyök flexora természetesen örök igazság, amit tudni kell annak, aki hatékonyan akar kezelni, edzeni embereket. Az Anatomy Trains koncepció azt mondja, hogy ezt a tudást nem árt kibővítenünk azzal, hogy a biceps brachii egy folytonos fasciális összeköttetés rész, mely a hüvelykujj külső oldalától legalább a 4. bordáig húzódik. A második koncepció egyáltalán nem tagadja az elsőt, viszont sokkal mélyebb kontextusba helyezi, és egészen új terápiás stratégiákat eredményezhet. És ez esetben könnyen kiderülhet, hogy honnan is ered a rejtélyes teniszkönyök… 🙂

Ha követjük az elképzelést, akkor a tünet orientált terápiás elveinket rendszer orientált kezelésekkel egészíthetjük ki.  Hiszen lehetséges, hogy az L5-S1 kisízületi szindróma okát nem is a derékban, hanem a nyaki hátsó szalagrendszer zsugodásában kell keresnünk. ( a beszűkölt L5-S1 ízületi rés a klinikai vizsgálatok szerint közel nulla mértékben függ össze a tünetekkel, míg egy összekuszált súlyvonal egy sor kárt okoz a thoracolumbális fascia működésében )

Tom Myers a könyvében meridiánoknak nevezett erővonalakat ismertet, melyeken végigvezethetők azok az eltérések, melyek a gondokat okozhatják – a tünettől távol is.

Ezeket a meridiánokat a mozgásszervrendszer alkatrészei, izmok, csontok szalagok, és sok esetben kötőszvetek, fasciák alkotják.

A fascia Tom könyvének egyik kulcsszereplője. A szerző szerint a mozgásszervrendszer kutatásában és terápiájában végtelenül elhanyagolt szövet, aminek mostanában derült ki, hogy óriási jelentősége van mind patológiai, mind terápiás szempontból: