Az MRI-t mindig a beszélgetés és a funkcionális tesztek után nézem meg – előítéleteket szül,
jobb, ha az ember nem azt keresi, amit a képen lát, hanem azt ami van.
( kutatások sora mutatja, hogy nem mindig van köze a képnek a tünet valódi okához)

Most viszont a dolog összecseng:
az MRI felvételből kiderül: anya fiának nincs komolyabb degeneratív elváltozása a tünetmentes harmincas átlagnál.

A szubjektív tünetek viszont mégis határozottan olyanok, mintha lenne.

A srác egyre rosszabbul van, egyre jobban húzza a lábát, egyre erősebben fáj, egyre több napot kell ágyban töltenie.

Kipróbált már jó sok kezelést, ideig-óráig majdnem mind segített, de tartósan valahogy egyik sem vált be.
( egy valódi sérvnél azért ez sem jellemző, a szomatizációra hajlamos pácienseknél viszont szinte menetrendszerű jelenség.) 

Menet közben folyamatosan kerül elő a klasszikus történet
pár ismerős puzzledarabkája:

A srác nemrég házasodott –  az első olyan lánnyal, aki túl ügyes volt ahhoz, hogy anyuka idő előtt kiutálja.

A tünetek pedig hozzávetőlegesen azóta kezdődtek, mióta anyu és meny elkezdtek versengeni azon,
hogy melyikük kezében lesz a „póráz”…

Hogy van-e összefüggés?

A tudomány jelen állása szerint nem feltétlen túl sok…
De hihetünk-e ebben annak a tudománynak, ami egyelőre nem tudja meggyőzően megállapítani,
hogy mit érdemes ennünk, vagy annak a lélektannak, ami Mérő szerint most épp ott tart, ahol a fizika 1642-ben?

A szomatizáció – apró probléma felnagyítása, mániákus ráfókuszálás, ezzel a tünetek felerősítése és katasztrofizáció
– egy olyan elkerülő manőver, amivel az ember a testére húzza azt a problémát,
amivel „kint” nem tud, nem akar, vagy nincs ereje szembenézni.

Hogy a ‘fiú” betegsége hol kezdődhetett?

Talán anyuka 21 éves korában:

Anyuka még fiatalon, a be-be próbálkozó gyógyegér hódolók után beleszeretett AZ ALFAHIMBE.
A pasi okos volt, jóképű, és mivel ezt tudta is magáról, odáig voltak érte a nők. Anyuka nem igazán
volt az ő súlycsoportja, de ott-akkor pont úgy dobta a gép, hogy alfánk épp a csalódott korszakát élte,
ezért pár hónapot búfelejtésként eltöltött anyuval.

( akkor még nem volt Tinder, így nem lehetett annyira gyorsan rövidre zárni az ilyen búfelejtő-sebtapasz ügyeket,
mint ahogy a mai fiatalok teszik ).

Mivel Anyu a vakszerelemtől kedves is tudott lenni, az alfahím később is elő-elővette,
így a zajos románc egészen addig húzódott, amíg a „nagyvad” megismerkedett egy lánnyal, akit viszont ő
nem érdekelt annyira – így ahogy az lennie szokott, őt gyors tempóban elvette feleségül.
Szültek két gyereket, és a történetünk szempontjából egy irreleváns mellékvágányon máig lelkesen ölik
egymást, de ne térjünk el a tárgytól…

Anyu a csalódástól simára tört, de ezt mindenki kiheverte volna.
Azt viszont már nem látta meg – pedig a nagy érték az életben a piros pirula – hogy picit felfelé válaszott a „nagyvaddal”.

Természetesen onnantól kizárólag egy ugyanolyen nagymenőt akart, de azoknak nem sűrűn ő kellett,
így amikor már extrém vadul ketyegett a biológiai óra, és látta, hogy lassan már azokat sem érdekli,
akik a „nagyvad” előtt rendszeresen próbálkoztak, gyorsan meggyűrűzte el első szembejövő lelkesebb hímet,
és rövid úton megszülte a „pici fiút”.

Pici fiú pedig kárpótolta mindenért:

Sikerélményt, programokat, kielégülést adott, és elterelte a figyelmet a kompromisszumférjről,
akivel a szülés után már nem sok közük volt egymáshoz.

– Büszke volt a pici fiúra, akivel lehetett villogni a rokonok és barátnők előtt.
– Mellette ült a házi feladat írásnál,
– Ő ment beszélni osztálytárs Géza szüleivel, amikor bántották a suliban,
– elintézte neki a legjobb különórákat, és amikor nem vették fel az elit iskolába személyesen járt el az igazgatónál.

Amikor a srác lediplomázott, anyu intézte a külföldi továbbképzéseket,
és adta be az életrajzokat az álláshirdetésekre.

Anyu életét nagyjából a fiú jelentette.

A pici fiú szempontjából az eddigi sztorinak két nagy hátránya van:

• Anyu jóvoltából sosem nyomhatott le az életben egyetlen masszívabb kilincset sem,
• így pedig nem könnyű erős, de rugalmas gerincet növeszteni.

Ettől függetlenül hamar jól kereső középvezető lett, aki tökéletesre kötött nyakkendőben üldögélt
a multicég kívülről menőnek látszó, monoton favágómunkájában.

Ekkor toppant be az idilli képbe Gizi…

A karakán könyvelőlány, akinek a kémiája erősen passzolt a pici fiúével.
Igy Gizi kierőszakolta az első randit, majd a másodikat, nagy nehezen kierőszakolta az első éjszakát,
aztán elvette a picifiút férjül.

Anyós pajti – az anyuka – az első negédes műmosolyok után persze nem sokáig tudta sokáig zárva tartani
a temporamandibuláris (állkapocs) ízületét, és elkezdte ugyanúgy megmondani,
hogy mi hogyan legyen, mint ahogy tette ezt Gizi előtt…

Gizit viszont nem abból a fából faragták, akinek egy autoriter anyós majd megmondja,
hogy mi legyen –  így felvette a kesztyűt.

Aztán elkövette azt a hibát, hogy néha hozzávágta a pici fiúhoz,
és ( úgy csinált, mintha ) elvárta volna, hogy az nyilvánítson véleményt…

Hamar eljött az első olyan szituáció, amikor el kellett dönteni:

– anyu átjöhet-e a szenteste előtti héten, és dekkolhat-e náluk pár keresetlen napot – ez Gizinek nagyon nem tetszett –
vagy anyu otthon marad – de hát az meg vállalhatatlan…. anyu akaratának ellentmondani????

És máris kitört a háború – középen a pici fiúval – aki nem sokkal ezután elkedte érezni a tüneteket.

A gerinc szomatizáció szempotjából igen kényelmes testrész.

Ha 100 teljesen tünetmentes emberről csinálsz egy MRI felvételt, a többségüknek
egészen biztosan mutatni fog valamilyen degeneratív elváltozást. Kinél súlyosabbat, kinél kevésbé.

Egy közös pont van köztük – ezek közül alapértelmezetten egyik sem fáj.

De ha akarjuk, simán le tudunk produkálni és meg tudunk magyarázni velük bármilyen tünetet,
hiszen alapanyaga mindig van egy betegségnek: mindig adott egy kis degeneráció, amire ilyen téren lehet számítani…

A harmincpár éves pici fiú pont ezeket produlálta.

Pszeudoradikuláris tünetek – lábba sugárzó fájdalom, ami „olyan mintha” sérves tünet lenne, de nem az.
Persze okozhatja a kisízület érintettsége, de ilyened látatlanban megmondom, hogy Neked is van,
aki most olvasod ezt a bejegyzést.

A fiú ahelyett, hogy beleállt volna a háborúba, és kitalálta volna, hogy ő kicsoda, mit akar az életével kezdeni,
ahelyett, hogy rájött volna, hogy nem neki kell megoldani anyuci elrontott életét inkább tünetet produlált?

Hiszen ehhez már egy olyan erő kellett volna, ami csak akkor fejlődött volna ki, ha az elmúlt 30 évben ő nyomja le a kilincseket,
és nem anyuci? Túlzottan elvont filozofálásba hajló kérdések lennének ezek egy gerinces szakmai blogon…

Hogy lehetett VOLNA elkerülni a „betegséget”?

A hindu és a buddhista mitológia karmáról beszél.
Arról, hogy előző életedben elkövetett tetteid jutalma és büntetése a jelen életed.
Lehet túl materialista vagyok, de az ilyesmi helyett inkább hiszek abban, hogy a családunk viselkedési és gondolkodásmódbeli
mintáit hordozzuk generációról generációra – amíg ki nem halunk, vagy valaki végre fel nem nő azok kiiiktatásáig.

De a pici fiú hogyan tudott volna felnőni, ha egy súlyos kompromisszummal együtt élő,
magát nem sokra tartó anyával, és felesége által örökké pocskondiázott, gyenge apától tanulta az életet?

Vagy mégis tudott volna?

Ez egy olyan kérdés, amire nem találtam evidence based választ.
Az igazságtalan viszont az, hogy bárhogy is van, az életéért, döntéseiért, viselkedéséért ( gerincéért???)
mégis kizárólag ő a felelős.

Én terapeutaként maximum egy jó kemény kilincset tudok neki adni:
a napi fél óra kőkemény stabilizációs programot, ami elmulasztja a pszeudoradikuláris tünetet.
Már ha elmulasztja… Hiszen a krónikus stressz amigdalára, HPA tengelyre, kortizolszintre, a veszély érzékelő
nociceptív receptorokra mind mint serkentően hat – amitől sokkal könnyebbé válik fájni.

Úgyhogy az ilyesn esetekben lehet valószínű, hogy célzottabb megoldás lenne egy ügyes coach,
aki szép lassan megtanítja a pici fiút lenyomni azokat a kilincseket, melyek nélkül élete végégig
pórázzal a nyakában fog élni – ha nem anyu, akkor másik végével a feleség kezében.

Ja, és persze még az is lehet, hogy ebből semmi nem igaz, és a pszeudoradikuláris
tünetet tényleg kizárólag egy kisízületi instabilitása okozza.

De tényleg…
Akár még ez is előfordulhat…:)