Biztos ismerős szituk:

• A barátod olyan elégedett fejjel roppantja ki a nyakát, mintha ezzel egy ötcsillagos önkezelést végezne... 
• ...vagy amikor egy kamasz gyerek közvetlen melletted ropogtatja végig az összes ujjpercét valahol...

Te pedig konkrétan rosszul vagy a hangjától. Aztán pár órával később Te is kellemesen megkönnyebbülsz,  amikor a derekadon csinálsz valami hasonlót. 🙂 

KIROPPANTÁS = ÍZÜLETI MANIPULÁCIÓ

Szakmai körben rengeteg rosszat hallani az ilyen ropogtatásokról, miközben folyamatosan tapasztalod, hogy nagyon jól esik, ráadásul a páciensek is szeretik.  

Nem kontrasztos ez így egy kicsit? 

Most akkor az ízületi manipuláció jó vagy rossz a gerincnek? És mi történik valójában, amikor roppan?
Ebben a blogbejegyzésben szisztematikusan végigvesszük a ropogás kérdéskörét, olyannyira, hogy a végén igazi "ropológus" leszel!  

Mi történik akkor, amikor kiroppan?

Tévhit 1.:

A ropi (véresen komoly kollégák kedvéért: intervertebrális manipuláció) összenyomja a csigolyákat

A valóságban a gázbuborék attól tud "elpukkanni", hogy eltávolítod egymástól az ízületi felszíneket, azaz széthúzod a két szomszédos csigolyát. 

Úgy képzeld el, mint amikor két üveglap között egy kevés víz van: azok is akkor tudnak "szétcuppanni", ha az ellenállással szemben távolítod el egymástól a két lapot.   

Honnan kerülnek gázok az ízületbe, ha az zárt rendszer?

Bár az ízületi tok egy zárt rendszer, viszont élő, aktívan "anyagcserélő" szövet. A belső rétege, a szinoviális membrán, a hozzá futó hajszálereken érkező vérplazmából szintetizálja az ízületi folyadékot.

Az ereken át pedig gázok is diffundálnak a vérből az ízületi folyadékba: nitrogén, oxigén, szén-dioxid főleg, de nyomokban még argon és hélium is. (Talán arra az esetre, ha a tok magas hangon akarna röhögni???)

És a leggyakoribb téveszme

 „Gyere, helyre teszem neked! "

Egy ízület „kiroppantása” nem korrekció, hanem egyszerű távolítás az ízfelszínek között. A gerinc szerencsére nem puzzle, amit egy mozdulattal a helyére lehet  kattintani. Viszont ez fel is veti a következő kérdést: 

Ha nem kerül a helyére, akkor mitől esik annyira rohadt jól?

Ez azért nagyon hasznos kérdés, mert a városi legendák up to date ismeretekre frissítése mindig sokkal  pontosabb és célzottabb kezeléshez vezet. 

Szóval: 

Amikor a porckorong (már) nem tartja annyira hatékonyan távol a csigolyákat, vagy a gerinced körüli izomfűző nem annyira ügyes a csigolyák pozicionálásában, vagy még inkább mindkettő fennáll, akkor a csigolyák kicsit közelebb kerülnek egymáshoz. 

Ezzel az ízületet rögzítő szalagok "plöttyebbé válnak" (akinek ez így bántja a fülét: intervertebrális capsulo-ligamentális insufficiencia jön létre), ami a kisízületek enyhe túlmozgásaihoz vezet.  Ennek az ellensúlyozására, az idegrendszer seperc alatt izomfeszültséget generál, hogy "megfogja" a túlmozgást.

Az a tény, hogy ha egy izom folyamatosan feszít, akkor idővel menthetetlenül

• elfárad,
• savas irányba tolódik a pH-ja - ami érzékenyíti
• anyagcserezavara lesz, stb. ...

...plusz az izom feszültsége huzigálhatja a körülötte lévő kötőszöveteket, vagy a fokozhatja a kompressziót az ízületi tokon is, valószínűleg már a könyöködön jön ki.  

Ezen alkatrészek egyike pedig hamarosan fel fog telefonálni a gerincvelőn át az agyba (ha ez így nem elég latin: a nociceptív receptorok elkezdenek a spinothalamikus és spinoretikuláris pályán felszálló szignált küldeni) azzal, hogy „Főnök, segíts már ki innen egy kicsit, mert feszülök, mint állat.... Esetleg egy gyors ropi? Legyen már valami, pls.!”

És az agy megment!

Motiválni kezd arra, hogy elkezd tekergetni magad. Te pedig kitámasztod magad a széken, elmész a rotációs mozgástartományod végéig, amelynek köszönhetően először semmi nem történik!  Minden kezdő humánkinezes tudja, hogy az ágyéki csigolyák max. 1-2 fokot tudnak rotálni mielőtt az ízületi felszínek összeütköznek egymással...

De, ha - kicsit agresszív módon - mégis tovább tekered őket, akkor a két felszín kínjában már nem tud másfelé kitérni, mint felfelé elcsúszni egymáson, és ezáltal eltávolodni. Abban az esetben pedig, ha ez kellően hirtelen és precízen történik meg, akkor jön a "KLIKKKKKKKKK - ROPPPPP"  

És ilyenkor fellélegzel:

• A nyomás azonnal csökken a tokon
• Az izomfeszkótól összenyomott hajszálerek újra megnyílnak
• A kötőszövet esetleges tenziója enyhül
• Az idegrendszer a hirtelen rántás után 'reseteli' a csigolya körüli izmok tónusát

Mindezek a dolgok külön-külön is tök jól tudnak esni, egyben pedig végképp. Persze ez csak pillanatnyi enyhülés, mert a rendszert, a laikus megfogalmazással, semmi nem "tartja utána úgy". "Naaaaa!!! Ne mondd ezt! Az én derékfájásom a csontkovácsnál gyógyult meg!"

Szóval az ízületi manipuláció tartósan is meg tudja javítani a derékfájást?

Nem, de közben meg néha igen!

( Einstein mondta, hogy az ellentmondások elviselésének a képessége nagyfokú intelligenciára vall, Suzuki roshi pedig azt, hogy ha nem paradox, akkor nem is igaz.)

Szerintem te is lépten nyomon tapasztalod, hogy meglepően sok ember gondolja azt, hogy a manipuláció gyógyította ki a derékfájásából. Ennek döntően az az oka, hogy ha roppan egyet - ráadásul a feszültség ezzel egyidőben hirtelen enyhül -, akkor a páciens  határozottan azt érzi, hogy "valami most történt", ... és hinni kezd.

A hit pedig valós biológiai folyamatok özönét indítja el: Endogén ópiátok, endogén kannabinoidok és leszálló fájdalomgátlások egész sora lát munkához, de ez a vonal majd egy másik PGP témája lesz. (Ez volt a teaser.)  

De természetesen a dolog nem csak ennyi.
Van, ami a fentieknél sokkal lényegesebb:  

Ha valami, ami egy perce még fájt, hirtelen már nem fáj többé, és még el is hiszem, hogy közben "a helyére került bennem valami", akkor elkezdek bátrabban mozogni. Vagy legalábbis: elkezdek mozogni. És a szabadabb mozgás már önmagában is tartós, valódi eredményeket tud hozni.

Mert az ilyesmi:

• Csökkenti az izomfeszültséget, hosszú távon is,
• Változatos terhelés alá vonja az ízületi felszíneket, ezáltal kiegyensúlyozza a tokra ható erőket,
• Aktiválja a stabilizáló izmokat, szintén békítve az ízület alkatrészeink érzékenységét. 
• és nem mellesleg szintén többféle fájdalomgátló mechanizmust is beindít.

Mindezek egyenként is segítenek megtörni az ízületi irritációval és fájdalommal járó ördögi kört.

Tök jó, nem?
Az hát!

DE! 

Most jön egy kényelmetlen mondat, amit a teljesség kedvéért muszáj ideírni: 

Mindezek a hatások két hét távlatából ízületi manipuláció nélkül is pontosan ugyanúgy működnek.

Magyarul: ha elkezdesz mozogni, akkor ugyanazt az eredményt éred el - előzetes ropi nélkül is. Ezért tekinthetünk  a manipulációra kb. úgy, mint egyfajta „beautiful beginning”, egy kellemes kezdőlöket egy célzott mozgásterápia elindításához, vagy egy könnyed eszköz a feszültség oldásához.

Szóval a manipuláció egyáltalán nem egy ördögtől való történet, de nem is kulcs minden zárba.

 
Azt persze tudni kell hozzá, hogy a városi legendákkal ellentétben a csigolyáink nem mozognak el, nem megy sehová az SI-nk. Az erre vonatkozó kitapintós - palpációs legendák csak legendák, és azzal vadítani egy pácienst, hogy valami elmozog benne már önmagában is okozhat problémákat.

DE ha már ördög, akkor felmerül egy fontos kérdés:

Nem káros ez a ropogtatás?  

Az ízületi manipulációkat sokan kritizálják azzal, hogy ha túl gyakori, vagy túl erős, akkor túlnyújtjuk vele a tok / szalag rendszert. De ezek csak feltételezések voltak, melyeket sosem validált senki. 

A valóság:

• A ropogtatás önmagában abszolút nem veszélyes,
• Nem okoz sem ízületi gyulladást, sem instabilitást.

De nézzünk kicsit bele ennek is a fő miértjeibe: 

A szalagrendszerünk bitang erős: Ha most eltekintünk a tiktok-on látható,  anatómiailag értelmezhetetlenül extrém erőhatásoktól - pl. fejszével kezelő kolléga, akkor rendkívül 
valószínűtlen, hogy a manipuláció tényleges kárt okozhatna.

A roppanás jóval előbb megtörténik, mint hogy a kötőszövetet a károsító szakaszig vinnénk. Nagyságrendekkel az előtt, hogy a tok vagy szalag odáig jutna, mint az Auchan-os zöldséges zacskó, amikor túlpakold. (Szaknyelven ez a plasztikus deformitás fázisa, amit nem akarunk a szövetben látni. Hasonló okból alaptalan az  a gondolat is, hogy fascia kezelésével vagy sima nyújtással „gyorsan és tartósan” lehetne valódi szöveti változást elérni.)

De ez egy percig nem jelenti azt, hogy a manipuláció mindig teljesen veszélytelen. Kellő elszántsággal azért a legjobb dolgokat is lehet ész nélkül csinálni.

Három jellemző irányból tud probléma adódni:

1. Arteria vertebralis repedés - nyaki manipuláció során

A 40 alatti stroke halálozások nagyon erős (!) összefüggést mutatnak a pár nappal korábban kapott nyaki gerinc manipulációkkal. Sokak szerint elrepedhet a csigolya verőér belső fala, ami pár órán-napon belül durva stroke-hoz vezethet.

A dolog bár extrém ritka, ettől függetlenül a témáról csináltam egy teljes videót.  (Még nem teljesen egyértelmű, hogy ez ok vagy összefüggés, ettől függetlenül én - békés, macskabarát, exvega és a ropogtatást alapvetően kedvelő emberként is - vlsz.. előbb törném le a kezét annak, aki a nyakamat full ROM-on kitekerve még meg akarná rántani,  minthogy megcsinálja a manővert. Ezt a szubjektív megközelítésemet a nyaki gerinc ROM végi rotációs manipulációja esetén javaslom mindenkinek, aki cukros, érzékenyek az erei, 60 felett van, hipermobil, vagy csak szigorú a risk - benefit arányok megsaccolásában. )

2. Annulus fibrosus (a porckorong rostos rétege) szakadás - deréktáji csavarásnál

Ez sajnos már kevésbé ritka! Ilyesmit általában képzetlen, de igen lelkes csontkovácsok csinálnak, akik tapasztalatból ( khm... ) tudják, hogy a derekat eltekerő "ropitól" szinte minden páciens jobban lesz.

Naná! Az ízfelszínek rotációval létrehozott távolítása a fent vázolt okokból szinte mindig kellemes - kivéve másnap reggel, ha menet közben elszaggatták az azonos csigolyák között lévő, megfáradtabb porckorong kollagénrostjait. Rengeteg ilyen esetünk van - sokat a neten jó nevű csontkovácsok műveltek.

3. Meniscus merényletek

Ne kérdezd, hogy miért, de vannak terápiás irányzatok, ahol a technikai repertoár része a lábfej hirtelen eltekerése - nagy erőkarral ráterhelve ezzel a térd meniscusára! Ez pontosan ugyanaz a mozdulat, amivel az MMA-sok lábfeszítésben lekopogtatják az ellenfelet, csak épp hirtelen mozdulattal, pont a meniscusra hárítva a terhet.

Szerencsére ez sem gyakori, de ha megcsinálja a kolléga, akkor rendesen rombolni tud. 

Saját sztori:

15 évvel ezelőtt egy pécsi kiropraktőr képzésén ezt rajtam akarta bemutatni a mester. Introvertált, rendes gyerekként sem engedtem meg neki - járni azért jobban szeretek, mint jó arc lenni.

Egyébként megdöbbennél, hogy milyen képzéseken vettem részt amikor még fiatal voltam és naiv. Az ember gyakran hoz rossz döntéseket, de igazából nem is ezzel van a baj, hanem azzal, ha ott marad és megmagyarázza magának, hogy ez oké.

Az ilyesmi baromira nem az, és ha elsőre rossz érzésed van, az általában nem alaptalan. 

És akkor összefoglalásként a lényeg:

Nem a sok ropogtatás okoz instabilitást, hanem az instabilitás okoz ropogtatáskényszert.
A hosszú távú megoldás nyilván nem az, hogy azzal nyerjük meg a test feletti kontroll illúzióját, hogy időről időre „visszakattintunk valamit", hanem az, hogy megtanítjuk a vendégnek:

• hogyan stabilizálja a gerincét mozgás közben - egészen pontosan
• hogyan tud AKTÍV KONTROLLT nyerni a kérdéses csigolyapár felett
• és milyen testérzetekkel jár, amikor egyik alkatrész sincs túlzó teher alatt. 

DE!!!

Jó időben, jó helyen egy ügyes manipuláció lehet egy kellemes, gyors és biztonságos segítség és feszültség vagy fájdalom oldás. És nem is a technikája a nehéz műfaj - a 110%-ban laikus apukámat pl. pár perc alatt megtanítottam néhány kellemes kiroppantásra, hogy"helyre tudjon tenni" ha találkozunk -, hanem azt ismerni, hogy mit mikor miért, és főleg mikor ne csinálj. 

Ha nem istenítjük, és nem is démonizáljuk, hanem a helyén kezeljük, akkor egy tök jó kis eszköz lehet. 

És végül egy kis reklám:

Ezt szeretném, ha a minden manuális technikával dolgozó kolléga elvégezné: [NeuroMass 206 képzés – részletek itt]
Rengeteget ad, és hatalmasat emel.