Nemrég olvastam egy posztot, hogy egy terapeuta egy több éves vállfájást diagnosztizált májproblémaként pusztán tapintással. A máj egyébként teljesen rendben volt az ultrahang szerint, mégis „feszültséget hordozott”, amit a terapeuta kitapintott. Ezután manuálisan „megkezelte”... és láss csodát, a vállfájás eltűnt.
WOW!
Vagy nem?
A fitness és fizioterápia világa tele van mostanában hasonló csodaterápiákról szóló történetekkel.
De mielőtt te is belépnél a bűvészboltba, és tapsolni kezdenél az illúziók rajongóival együtt, nézzünk bele a cilinderbe, hogy kiderítsük, hogy mi van ott elrejtve, ami működteti ezeket a varázslatokat!
Mert, ha ÉRTJÜK, mi történik egy ehhez hasonló szeánsz alatt, akkor nemcsak pontosabban, hanem sokkal hatékonyabban tudunk segíteni, korrekt tudással a vakhit helyett.
/ + Ha értjük a valódi háttérmechanizmusokat, akkor a szakma komoly képviselői is partnerként fognak ránk tekinteni az elnéző mosoly helyett. /
De ennyit bevezetésképp. Most ugorjunk bele a varázsló cilinderébe!
1. állomás: „Tapintással megállapítottam…”
Ami így kezdődik, ott azonnal sok probléma merül fel. A palpáció (kitapintás) megbízhatósága ugyanis még mozgásszervi szinten is rettentő gyenge.
A szakirodalom teljesen egyértelmű konszenzusa, hogy az izmok, a csigolyák vagy a trigger pontok kitapintása még képzett szakemberek között is szinte teljesen szubjektív.
Hogy mit jelent ez konkrétan?
Egy vérprofi manuálterapeuta (nem a gyorstalpalós, hanem a tényleg kőprofi) hiába diagnosztizál egy túl- vagy alulmozgó ízületet, a szintén pro' kollégája ugyanazon a betegen teljesen mást fog kitapintani.
Ezt nevezzük interrater reliability-nek. A palpációs "diagnózis" esetén a kappa érték kb. egy random pénzfeldobás színvonalát tudja csak hozni.
Magyarul ha objektív, tudományos módszerrel vizsgáljuk a tapintásos diagnózisokat, akkor kiderül, hogy minden meggyőződésük ellenére nagyjából véleletlenszerű, hogy egy kolléga mit érzéket túl vagy alulmozgó csigolyának, trigger pontnak vagy fascia letapadásnak.
És, ha ez még nem lenne elég
Toljuk be ugyanazt a beteget letakarva tízszer a terapeuták elé, és mondjuk azt, hogy 10 különböző embert vizsgálnak! Szerinted mi történik?
Nyilván teljesen mást tapintanak ki ugyanazon ember ugyanazon ízületén. Az izomtónus, a szubluxációk, illetve a fascia letapadások, triggerpontok tapintása pedig hasonlóan komolytalan eredményt ad majd.
Ergo: A terapeuta tapintásra épülő diaznózisa még önmagával sem lesz konzisztens (!), más szóval még az intrarater megbízhatóság is durván alacsony.
És ez még a mozgásszervi dolgokra vonatkozott, melyek variációi legalább elvileg kitapinthatók, akkor a zsigeri szervek feszessége??? Good luck! 🙂
Úgyhogy a szubjektív "diagnózisok" helyett hozzunk be egy ide valószínűleg sokkal pontosabban illő fogalmat:
2. állomás
Palpatory pareidolia:
A pareidolia egy ismerős mintázat „meglátása” a véletlenszerű zajban. Mint pl. amikor a szerelmed arcát látod a felhőkben, a kávédban, illetve mindenhol máshol is.
A palpatory pareidolia ugyanennek a tapintási megfelelője:
a terapeuta érzékelni véli azt, amit keres.
Egy percig sem azért, mert csaló, hanem mert lelkiismeretes ember, aki a képzésén megtanulta, hogy mit kell keresni.
Komolyan!
Így működik alapjáraton az elménk: elvárásokat és figyelmi torzításokat alakít ki, így a szakmai hiedelmeink masszívan formálják és befolyásolják az észlelésünket.
Magyarul: a terapeuta simán meg fogja találni a betegen azt, amit keres.
Ha a meggyőző és magabiztos gurutól azt tanulta, hogy kitapintható váll–máj összefüggés létezik, akkor azt. Ha pedig azt tanulta, hogy a "korábban senki más által nem ismert csodavonalon" csücsül egy meggyőző latin névvel felcímkézett feszkó, és ez okozza a plantáris fascitisét, akkor pedig már érik is a "feszkó a csodavonalon" "diagnózis."
Tudod mi az óriási baj ezzel?
Például az, hogy az említett páciens "csak" egy vállfájdalommal érkezett a kezelésre, de a rövid távú fájdalomcsillapítás mellé gyors tempóban "kapott hozzá" egy májproblémát is.
Az ilyesmi azért hosszú távon rendesen tud rombolni is.
3. állomás
A csodaterápiák hatásmechanizmusa:
Azt mondom ezzel, hogy a kezelés hatástalan lenne?
DEHOGY!
A kezelés nyilván hat, de egy percig sem azért, mert a máj „feszültsége” megszűnt, vagy lekerült a feszkó a csodavonalról.
Figyelj:
- Minden kisgyerek tudja, hogy ha este lekapcsolják a villanyt, akkor a szoba eltűnik.
- És minden szadista kisgyerek ismeri a tényt, hogy ha a bolhának az utolsó lábát is kitépi, akkor az hirtelen megsüketül, mert már hiába mondja neki, hogy ugorj, az mégsem ugrik.
Az ilyesmik az együtt változó változók, a confounding effects.
Komolyra fordítva:
A hatás egy percig NEM igazolja a kezelés mögöttes narratíváját. Sőt: a téves narratíva hosszú távon veszélyes lehet.
Miért?
- Mert az emberek elkezdik elhinni, hogy a májuk miatt fáj a válluk.
- Hogy csak egy „belső szervi letapadás” miatt nem javultak eddig.
- Hogy csak a zsiger-specialista csodaterapeuta tud rajtuk segíteni.
Ilyenkor előfordulhat, hogy nem fognak merni mozogni, mert félnek, hogy „összegyűrődik a hashártyájuk” vagy aggódni kezdenek, hogy újra "befeszül a májuk" .
Clinical reasoning, avagy az értelmes döntéshozatal folyamata:
A terápiás döntésekben sosem csak az a kérdés, hogy "mit csináljunk", hanem az is, hogy:
"ezt a valamit mi helyett csináljuk"...
Kvázi, ha egy mesére építesz fel egy diagnózist, majd arra építed fel a kezelést, akkor az, hogy el fogsz menni a fájdalom valódi okai és valódi faktorai mellett, szinte borítékolható.
Na de akkor mitől múlik el a fájdalom az ilyen kezelések után?
Igen!
Ez már egy határozottan jó kérdés, és végre egy olyan irány, ami a célra tart és elkezd kikukucskálni a limitált cilinderekből a való világ, és a valódi biológia felé!
Csak párat nézzünk meg a fenti csodák rengeteg lehetséges, és erősen együtt is dolgozó - hatásmechanizmus közül! (Amúgy szerintem a valós neurológiai magyarázatok sokkal sokkal
izgalmasabbak, mint bármilyen mese a máj alatti feszültségről..)
1. DNIC
(Diffuse Noxious Inhibitory Control)
Ez egy tök izgalmas mechanizmus, ami szinte minden fájdalmas vagy intenzívebb manuális kezelés hatása mögött ott áll.
A lényege, hogy ha egy új, erősebb szenzoros inger éri a testet (pl. keményebb masszázs vagy erőteljes "zsigeri mobilizáció”), az jeleket indít el az ingerelt területről felfelé a gerincvelőn. Abban az esetben pedig, hogy ha egy „régi” fájdalom mellett elkezdenek ezek az "új", kellemetlen jelek bejönni, akkor az agytörzs alapértelmezetten gátolni kezdi a régi fájdalmat.
Ez evolúciós szempontból nettó praktikus dolog:
Ha egy kardfogú pincsi másodszor is megharap, akkor a második harapásával foglalkozni a túlélésed szempontjából valószínűleg sokkal aktuálisabb dolog, mint a harc közben tovább rugózni az elsőn. (Ez textbook neurológia, aminek a pontos mechanizmusát és útvonalait a Mozgásneurón pl. szanaszét elemzünk.)
Mi következik a DNIC-ből?
Ha FÁJ egy kezelés, akkor az csillapítani fogja a fájdalmat, függetlenül attól, hogy milyen mesét talált ki hozzá valamilyen guru.
És mivel az eredeti fájdalom automatikusan enyhül, ez látszólag validálja a tündérmesét, így születnek a valós neurológiai mechanizmusokra épülő, totális tévhitek.
2. Endogén opiát rendszer:
A kezelés placebohatása, az érintés, a kompetens kolléga jelenléte, a figyelem és a törődés endorfin, enkefalin, dinorfin felszabadulást indít el, amelyek szintén gátolják a fájdalomjelek továbbjutását a gerincvelő és az agy szinapszisaiban.
És szintén:
Tök mindegy, hogy mi volt a kezelés, csak essen jól, higgyünk benne, érezzük a kompetens törődést, vagy szimplán csak járjon bármilyen érintéssel.
Az ilyenkor a menetrendszerűen kiválasztódó neuromodulátorok - a terápiás meséktől függetlenül is - gátolni fogják a felfelé szálló nociceptív inputot az idegsejtek kommunikációjában és növelik a fájdalomküszöböt.
3. Kapu kontroll mechanizmus:
Ezt rég jól ismered. A mechanikai ingerlés (tapintás, nyomás, mozgatás) gátolhatja a fájdalom ingerületének továbbjutását a gerincvelő szintjén. Lehet hosszan folyatni a sort, de jöjjön inkább a tanulság:
- Nem kell a hókuszpókusz.
- Nem kell fiktív, sokszor félrevezető vagy potenciálisan félelmet keltő "diagnózis" és magyarázat.
- és érdemes óvatosnak lenni a méregdrága, red flagekkel teli kezelésekkel / csodaképzésekkel is...
...mert az emberi test varázslás nélkül is csodás fájdalomcsillapító és öngyógyító mechanizmusokkal dolgozik, amelyek épp eléggé lenyűgözőek ahhoz, hogy ne kelljen meséket köríteni hozzájuk.
A kezelések is sokkal gyógyítóbbak tudnak lenni, ha a terápia narratívája nem "piszkolja össze" a beteget olyan problémákkal (összetapadt máj és társai), amelyek jó eséllyel sosem léteztek.
Konklúzió:
A bűvész varázslatait mindig kellemes és izgalmas élmény megfigyelni, viszont erős naivitás azt gondolni, hogy valamilyen misztikus varázserő tüntette el a nyuszit a kalapból.
A nyuszi még mindig ott van valahol, csak nem látod, mert bizonyos szögből, és bizonyos ideig nézed...
Sajnos a fenti fájdalomcsillapító mechanizmusok (DNIC, GCT, stb.) többsége sem a tartós hatásáról híres.
Ezért fontos, hogy legyenek rendben a VALÓDI szakmai alapjaid, hogy egy probléma esetén tudj olyan megoldásokkal is szolgálni, amitől a páciens nem csak jobban érzi magát (ami persze rengeteg esetben nagyon fontos és hasznos skill), hanem jobban is lesz.
A "jobban érezni magad" és a "jobban lenni" között óriási a különbség
"Jobban is lenni-t" általában rendszeres edzés, életmódváltás okozza. Ez persze nem olyan fancy, nem olyan varázslatos mint egy pár perc alatt összehozott fájdalomcsillapítás, cserébe viszont akár tartós hatása is lehet.
Azokat a stabil alapokat, amivel mindkét utat átláthatod, építjük fel "szoftveres oldalon" a Mozgásneurón és a Neuromass-on, de ezekről sajnos idén lemaradtál. "Hardveresen" viszont idén is megyünk egy hatalmasat a Humánkinezen, ahol - varázslás helyett - úgy tanítjuk meg a mozgásszervi anatómia működését, ahogy nekünk kell: mozgás, terhelés és sport közben.
Nézd meg, ha érdekelnek a betonstabil alapok!