” Kitapintottam, hogy a probléma a beteg májánál van – kezeltem és elmúlt a több éve tartó vállfájása.”

Olvasom a lelkes posztban, ahol egy terapeuta egy több éves vállfájást diagnosztizált májproblémaként pusztán tapintással. A máj egyébként teljesen rendben volt az ultrahang szerint, mégis „feszültséget hordozott”, amit a terapeuta kitapintott. Ezután manuálisan „megkezelte”… és láss csodát, a vállfájás eltűnt.

WOW, nem?

A fitness és fizioterápia világa tele van mostanában hasonló csodaterápiákról szóló történetekkel. De mielőtt te is belépnél a bűvészboltba, és tapsolni kezdenél az illúziók rajongóival együtt, nézzünk bele a cilinderbe, hogy kiderítsük, hogy mi van ott elrejtve, ami működteti ezeket a varázslatokat!

Mert, ha ÉRTJÜK, mi történik egy ehhez hasonló szeánsz alatt, akkor nemcsak pontosabban, hanem sokkal hatékonyabban tudunk segíteni, korrekt tudással a vakhit helyett. / + Ha értjük a valódi háttérmechanizmusokat, akkor a szakma komoly képviselői is partnerként fognak ránk tekinteni az elnéző mosoly helyett. /

De ennyit bevezetésképp. Most ugorjunk bele a varázsló cilinderébe!

1. állomás: „Tapintással megállapítottam…”

Ami így kezdődik, ott azonnal sok probléma merül fel, mert a palpáció (kitapintás) megbízhatósága még mozgásszervi szinten is rettentő gyenge. A szakirodalom EGYÉRTELMŰ konszenzusa, hogy az izmok, a csigolyák vagy a trigger pontok kitapintása még képzett szakemberek között is szinte teljesen szubjektív.

Hogy mit jelent ez? 

Egy vérprofi manuálterapeuta (nem a gyorstalpalón végzett, hanem a tényleg kőprofi) hiába diagnosztizál egy túl- vagy alulmozgó ízületet, a szintén pro’ kollégája ugyanazon a betegen teljesen mást fog kitapintani.  Ezt nevezzük interrater reliability-nek. A palpációs „diagnózis” esetén a kappa érték kb. egy gyenge pénzfeldobás színvonalát tudja csak hozni.

És, ha ez még nem lenne elég 

Toljuk be ugyanazt a beteget letakarva tízszer a terapeuták elé, és mondjuk azt, hogy 10 különböző embert vizsgálnak! Szerinted mi történik?

Nyilván teljesen mást tapintanak ki ugyanazon ember ugyanazon ízületén. Az izomtónus, a szubluxációk, illetve a fascia letapadások, triggerpontok tapintása pedig hasonlóan komolytalan eredményt ad majd. Ergo: A terapeuta tapintásra épülő diaznózisa még önmagával sem lesz konzisztens (!), más szóval még az intrarater megbízhatóság is durván alacsony.

És ez még a mozgásszervi dolgokra vonatkozott, melyek variációi legalább elvileg kitapinthatók, akkor a zsigeri szervek feszessége??? Good luck! 🙂

A szubjektív „diagnózisok” helyett hozzunk be egy ide valószínűleg sokkal pontosabban illő fogalmat!

2. állomás: Palpatory pareidolia

A pareidolia egy ismerős mintázat „meglátása” a véletlenszerű zajban. Mint pl. amikor a szerelmed arcát látod a felhőkben, a kávédban, illetve mindenhol máshol is.

A palpatory pareidolia ugyanennek a tapintási megfelelője: a terapeuta érzékelni véli azt, amit keres. Egy percig sem azért, mert csaló, hanem mert lelkiismeretes ember, aki a képzésén megtanulta, hogy mit kell keresni.

Komolyan! Így működik alapjáraton az elménk: elvárásokat és figyelmi torzításokat alakít ki, így a szakmai hiedelmeink masszívan formálják és befolyásolják az észlelésünket. Magyarul: a terapeuta simán meg fogja találni a betegen azt, amit keres.

Ha a meggyőző és magabiztos gurutól azt tanulta, hogy kitapintható váll–máj összefüggés létezik, akkor azt. Ha pedig azt tanulta, hogy a „korábban senki más által nem ismert csodavonalon” csücsül egy meggyőző latin névvel felcímkézett feszkó, és ez okozza a plantáris fascitisét, akkor pedig már érik is a „feszkó a csodavonalon” „diagnózis.”

Tudod mi az óriási baj ezzel?

Például az, hogy az említett páciens „csak” egy vállfájdalommal érkezett a kezelésre, de a rövid távú fájdalomcsillapítás mellé gyors tempóban „kapott hozzá” egy májproblémát is. Az ilyesmi azért hosszú távon rendesen tud rombolni is.

3. állomás: A csodaterápiák hatásmechanizmusa

Azt mondom ezzel, hogy a kezelés hatástalan lenne? DEHOGY! A kezelés nyilván hat, de egy percig sem azért, mert a máj „feszültsége” megszűnt, vagy lekerült a feszkó a csodavonalról.

Figyelj:

• Minden kisgyerek tudja, hogy ha este lekapcsolják a villanyt, akkor a szoba eltűnik.
• És minden szadista kisgyerek ismeri a tényt, hogy ha a bolhának az utolsó lábát is kitépi, akkor az hirtelen megsüketül, mert már hiába mondja neki, hogy ugorj, az mégsem ugrik.

Az ilyesmik az együtt változó változók, a confounding effects. 

Komolyra fordítva: A hatás egy percig NEM igazolja a kezelés mögöttes narratíváját. Sőt: a téves narratíva hosszú távon veszélyes lehet.

Miért?

• Mert az emberek elkezdik elhinni, hogy a májuk miatt fáj a válluk.
• Hogy csak egy „belső szervi letapadás” miatt nem javultak eddig.
• Hogy csak a zsiger-specialista csodaterapeuta tud rajtuk segíteni.

Ilyenkor előfordulhat, hogy nem fognak merni mozogni, mert félnek, hogy „összegyűrődik a hashártyájuk” vagy aggódni kezdenek, hogy újra „befeszül a májuk” .

Clinical reasoning, az értelmes döntéshozatal folyamata 

A terápiás döntésekben sosem csak az a kérdés, hogy „mit csináljunk”, hanem az is, hogy  „ezt a valami mi helyett csináljuk”…

Kvázi, ha egy mesére építesz fel egy diagnózist, majd arra építed fel a kezelést, akkor az, hogy el fogsz menni a fájdalom valódi okai és valódi faktorai mellett, szinte borítékolható.

Na de akkor mitől múlik el a fájdalom az ilyen kezelések után?

Igen! Ez már egy határozottan jó kérdés, és végre egy olyan irány, ami a célra tart és elkezd kikukucskálni a limitált cilinderekből a való világ, és a valódi biológia felé! Csak párat nézzünk meg a fenti csodák rengeteg lehetséges, és erősen együtt is dolgozó – hatásmechanizmus közül! (Amúgy szerintem a valós neurológiai magyarázatok sokkal sokkal izgalmasabbak,  mint bármilyen mese a máj alatti feszültségről..)

1. DNIC (Diffuse Noxious Inhibitory Control)

Ez egy tök izgalmas mechanizmus, ami szinte minden fájdalmas vagy intenzívebb manuális kezelés hatása mögött ott áll.

A lényege, hogy ha egy új, erősebb szenzoros inger éri a testet (pl. keményebb masszázs vagy erőteljes „zsigeri mobilizáció”), az jeleket indít el az ingerelt területről felfelé a gerincvelőn. Abban az esetben pedig, hogy ha egy „régi” fájdalom mellett elkezdenek ezek az „új”, kellemetlen jelek bejönni, akkor az agytörzs alapértelmezetten gátolni kezdi a régi fájdalmat.

Ez evolúciós szempontból nettó praktikus dolog: Ha egy kardfogú pincsi másodszor is megharap, akkor a második harapásával foglalkozni a túlélésed szempontjából valószínűleg sokkal aktuálisabb dolog, mint a harc közben tovább rugózni az elsőn. (Ez textbook neurológia, aminek a pontos mechanizmusát és útvonalait a Mozgásneurón pl. szanaszét elemzünk.)

Mi következik a DNIC-ből?

Ha FÁJ egy kezelés, akkor az csillapítani fogja a fájdalmat, függetlenül attól, hogy milyen mesét talált ki hozzá valamilyen guru. És mivel az eredeti fájdalom automatikusan enyhül, ez látszólag validálja a tündérmesét, így születnek a valós neurológiai mechanizmusokra épülő, totális tévhitek.

2. Endogén opiát rendszer

A kezelés placebohatása, az érintés, a kompetens kolléga jelenléte, a figyelem és a törődés endorfin, enkefalin, dinorfin felszabadulást indít el, amelyek szintén gátolják a fájdalomjelek továbbjutását a gerincvelő és az agy szinapszisaiban.És szintén: Tök mindegy, hogy mi volt a kezelés, csak essen jól, higgyünk benne, érezzük a kompetens törődést, vagy szimplán csak járjon bármilyen érintéssel. Az ilyenkor a menetrendszerűen kiválasztódó neuromodulátorok – a terápiás meséktől függetlenül is – gátolni fogják a felfelé szálló nociceptív inputot az idegsejtek kommunikációjában és növelik a fájdalomküszöböt.

3. Kapu kontroll mechanizmus

Ezt rég jól ismered. A mechanikai ingerlés (tapintás, nyomás, mozgatás) gátolhatja a fájdalom ingerületének továbbjutását a gerincvelő szintjén. Lehet hosszan folyatni a sort, de jöjjön inkább a tanulság:

• Nem kell a hókuszpókusz.
• Nem kell fiktív, sokszor félrevezető vagy potenciálisan félelmet keltő „diagnózis” és magyarázat.
• és érdemes óvatosnak lenni a méregdrága, red flagekkel teli kezelésekkel / csodaképzésekkel is…

…mert az emberi test varázslás nélkül is csodás fájdalomcsillapító és öngyógyító mechanizmusokkal dolgozik, amelyek épp eléggé lenyűgözőek ahhoz, hogy ne kelljen meséket köríteni hozzájuk.

A kezelések is sokkal gyógyítóbbak tudnak lenni, ha a terápia narratívája nem „piszkolja össze” a beteget olyan problémákkal (összetapadt máj és társai), amelyek jó eséllyel sosem léteztek.

Konklúzió

A bűvész varázslatait mindig kellemes és izgalmas élmény megfigyelni, viszont erős naivitás azt gondolni, hogy valamilyen misztikus varázserő tüntette el a nyuszit a kalapból. A nyuszi még mindig ott van valahol, csak nem látod, mert bizonyos szögből, és bizonyos ideig nézed…Sajnos a fenti fájdalomcsillapító mechanizmusok (DNIC, GCT, stb.) többsége sem a tartós hatásáról híres. Ezért fontos, hogy legyenek rendben a VALÓDI szakmai alapjaid, hogy egy probléma esetén tudj olyan megoldásokkal is szolgálni, amitől a páciens nem  csak jobban érzi magát (ami persze rengeteg esetben nagyon fontos és hasznos skill), hanem jobban is lesz. 

A „jobban érezni magad” és a „jobban lenni” között óriási a különbség 

„Jobban is lenni-t” általában rendszeres edzés, életmódváltás okozza. Ez persze nem olyan fancy, nem olyan varázslatos mint egy pár perc alatt összehozott fájdalomcsillapítás, cserébe viszont akár tartós hatása is lehet.

Azokat a stabil alapokat, amivel mindkét utat átláthatod, építjük fel „szoftveres oldalon” a Mozgásneurón és a Neuromass-on, melyeknek hamarosan kikerül a dátuma...