A manapság túlzottan is népszerű “túlmisztifikált hókuszpókusz” irodalmában nagyon gyakran lehet olyan kijelentésekkel találkozni, miszerint ha gondod van az életben való előrelépéssel, akkor megfájdul a térded, ha pedig nem vagy elég alázatos, akkor fájdul meg a derekad. Ezer cikkben lehet olvasni, hogy a tünetképzés mindig lelki eredetű, és erősen szimbolikus. A női oldal a bal oldal, a férfi a jobb, stb… így egy-egy tünetből teljes személyiségrajzot és sorselemzést tartanak a „mesterek”. Ezeket a jól hangzó, és sokak számára kapaszkodót jelentő elképzeléseket a “guruk” azzal próbálják megvédeni, hogy a tudomány nem eléggé foglalkozik ezzel a területtel, a vaskalaposabb vonal pedig egyenesen azt mondja, hogy a tudomány még nem nőtt fel a szintjükhöz.
Pedig a tudomány – a maga letisztult és következetes módszertanát használva – nagyon is foglalkozik a test és a gondolkodás, a test és a személyiség összefüggéseivel. És bár az ezoterikus vadhajtások egyikét sem tudta még bebizonyítani, mégis sok összefüggést pontosan megmagyaráz…
Ebben a bejegyzésben a túlmisztifikált eszméket félretéve elkezdjük átnézni, hogy milyen utakon függhet össze a lélek, a gondolkodás és a személyiség a gerincbetegséggel.
A témakör első bejegyzésében a következő pontokat nézzük át:
1. szomatizáció: – akik a gondolkodásukkal vezetik gerincbetegségbe magukat.
2. betegségelőny: – hogyan okozhat a lélek felkészületlensége gerincproblémát…
Szomatizáció:
Tibi fiatal, 22 éves élsportoló srác:Sportos, az egyetemen kiemelkedő teljesítményt nyújt, napbarnított, az a fajta, akit gyárilag körülzsonganak a csajok. A látszólag gondtalan élete főleg a veresenyekre való készülésből áll. Egy edzés után lájtosan megfájdul a dereka, ezért alapos emberként elkezd az interneten szörfölni: minden tünetnek utánanéz. Két nap múlva már profi a témában, és látja, hogy a gerincsérv az a probléma, ami számára legsúlyosabb következményekkel járhat. Nem bízza a véletlenre: gyorsan intéz egy maszek MRI-t, amin egy kisebb porckorong kiboltosulás található. Innentől folyamatosan monitorozza a tüneteit, és egyre rosszabb lesz az állapota. Az orvos nem veszi komolyan a betegségét, és gyógytornára írja ki. Tibi ezért öt(!!!) másik specialistát is felkeres. Két hét múlva a tünetek további romlása miatt már nem edz, és a soron következő komoly, meghatározó versenyét már ki kell hagynia… Hamarosan a helyzet odáig fajul, hogy járni is alig képes, így sportolói karrierje válik kérdésessé.
Tibire nagyon jellemző, hogy a rendelésen minden megkérdez, és folyamatosan keresi a koncepcióm gyenge pontjait. ( amikor rájön, hogy ritka az ilyen, átmenetileg lelkessé válik, de előbb utóbb úgyis talál valamit, amin tovább aggódhat)
Nem véletlen:
Tibi jelenleg épp a klasszikus szomatizáló gondolkodásmódját viszi.
Mi fáj és miért?
Tudni kell, hogy egy átlagos fiatal felnőtt gerincében szinte MINDIG található olyan MRI-vel kimutatható elváltozás, ami akár tünetet is okozhatNA. De általában nem okoz…
Még a vízben vidáman cikázó halak is idővel tele lesznek kis csigolya közti spondylotikus felrakódásokkal, és szerencsére a mi gerincünk is olyan szinten túlbiztosított, hogy a legtöbbünknek a kisebb-nagyobb elváltozások ellenére sincs különösebb bajunk vele. Mondhatjuk, hogy némi elváltozás bele van kalkulálva a rendszerbe…
( Olyannyira bele van kalkulálva, hogy a modern kutatás azt mutatja, hogy az MRI-n látható elváltozások, és a gerincben tapasztalt tünetek összefüggése minimális. Sőt!!! Ha véletlenszerűen kiválasztott középkorú TÜNETMENTES emberekről MRI felvéltelt készítenénk, többnek komoly gerincsérvei lennének – minden tünet nélkül. Magyarul: ami ott van, egyáltalán nem biztos, hogy fáj, de szinte mindig van ott valami, ami akár fájhatna is…)
Viszont ha az ember betegséget „keres” magán, akkor a gerinc mindig kéznél van, mint a gondok és elváltozások lehetőségének kimeríthetetlen tárházát hordozó struktúra.
Régen ha valaki le akarta százalékoltatni magát, de nem volt meg a szükséges pontja, akkor rendszerint csinált egy gerinc RTG-t, ami szinte mindig hozott elég “meszet, kopást és degenerációt”, hogy a bizottságnak is minden kellően rossznak tűnjön…
Szomatizáció…
Amikor a gondolataiddal teszed beteggé magad:
Szomatizációnak azt a jelenséget nevezzük, amikor a páciens problémája nem elsősorban a testéből, hanem a fejéből származik.
- a tünetei mögött nem állnak konkrét testi elváltozások vagy funkciózavarok,
- a kisebb mértékű organikus probléma olyan szintű szenvedést és tünetet okoz, amit az elváltozás maga egyáltalán nem indokol.
A szomatizáló ember jellegzetes módon teszi tönkre a saját, majd később a környezete életét:
Az első tünetek jelentkezésénél elkezdi brutális tempóban monitorozni magát, figyelni a tüneteit, majd bújni a netet. A net pedig tele van sérves rémregényekkel, és olyan drámákkal, amiknek a részleteit szintén el lehet kezdeni keresni önmagunkon. Ha pedig az ember keres, akkor jó eséllyel talál, így a “beteg” rettenetesen aggódni kezd azon, hogy mi lesz a következménye az amúgy ‘papíron’ közel nem annyira súlyos gerincproblémájának. Ezt a rettegésvonalat folytatva hamarosan egyre passzívabbá válik az élete.
Már tudja, hogy emelni nem jó – ez amúgy nem mindig igaz – ezért a felesége cipeli az ásványvizes rekeszt. A sportjait abbahagyja, egyre kevesebbet mozog, egyre jobban beszűkül, társaságba egyre kevesebbet jár, ami viszont garantált útja a probléma eszkalálódásának.
A legtöbb szomatizáló sérves a gyógyulása alatt és közben már egyáltalán nem hajol előre. Ez amúgy azért jár borzalmas következményekkel, mert ha a természetes mozgástartomány egy részét kihagyjuk az életünkből, akkor menetrendszerűen elveszítjük azt. Az így zsugorodott lágyrészek viszont akár pár hét után a kisízület túlterhelését, és egy új fajta – már nagyon is reális – problémát produkálnak…
Igy lesz a semmiségből valós funkciózavar…
Fontos tudni, hogy a szomatizáló emberek nem hipochonderek. Míg a hipochonder ember egy adott félelmetes betegség kialakulásától, megjelenésétől tart, addig a szomatizáló egy tényleges betegséget nagyít fel a következő módon:
“piti” tünet – fokozódó figyelem – emiatt csökkenő fájdalomküszöb – katasztrófajelleg/tünetkeresés/tájékozódás – passzivitás – erősebb fájdalomérzékelés, és így tovább: a kígyó a saját farkába harap…
A fenti folyamat gyakorlatilag a tökéletes recept is arra, hogy hogyan tegyük magunkat gerincbeteggé…
A szomatizáló beteg a terapeutát is erősen próbára teszi:
-
- rengeteg kérdést tesz fel, melyek a problémakör alapos áttanulmányozásáról árulkodnak. Sajnos ritka, hogy komoly terápiás tapasztalat nélkül a józan ész ne vigye tévútra a tünetet kereső embert – és okozzon komoly aggodalmakat a páciensnél, aki a bizonytalanságait mind kérdésekkel szeretné eloszlatni.
( ha kiboltosult, akkor ott már nem lesz anyag, ugye? mi tartja a helyén a centralizálódott porckorongot, stb…) jogos, de egyszerű kérdések, rengeteg aggodalommal fűszerezve.
Sajnos a szomatizáló beteget általában megjárják nem csak a tapasztalt szakembereket, hanem a meggyőző szöveggel rendelkező kóklereket is.
A problémát megoldadni nem lenne nehéz: csak ki kell lépni a szomatizációs gondolkodásmód ördögi köréből. Másra figyelni, élvezni az adott tevékenységet, kiszállni a saját fejből, ezáltal egyre jobban bízni az egészségesedő gerincben. Amilyen egyszerűnem tűnik, a szomatizáló embernek annyira ritkán sikerül önerőből. Egy erős pszichoterápia, esetleg egy radikálisan változó élethelyzet, néha egy valóban súlyos probléma megjelenése eredményezi azt, hogy a páciens gondolkodásának ördögi köre megtörjön.
II: Betegségelőny:
Mindig kiszaladok a betegek elé, mert szeretem látni, hogy hogyan teszik meg a kaputól a rendelőig tartó rövid távot. A különböző gerincproblémákra különböző sántítások jellemzők, így ez az első információt jelentheti, amiről nem jó lemaradni. Az érkező beteg fiatal lány, és teljesen atipikusan sántít… Korábban az anyukája kért neki időpontot, és most is az anyukájával érkezik. Az anyuka ül le a páciens helyére, meséli el a tüneteit, majd ő kezd el válaszolni a kérdéseimre is. Alapértelmezetten mindig örülök, ha valaki hozzátartozóval együtt érkezik, mert a sok információt jó, ha több szem látja és több fül hallja, de ez volt az a pont, amikor meg kellett kérnem az anyukát, hogy kicsit hadd beszéljünk ketten. Én kizárólag a betegek fizikai kezelésével foglalkozom, így a lánytól – akinek szintén szinte teljesen tiszta volt az MRI felvétele, és a funkcionális tesztekre is csupa olyan dolgot jelzett, amit elvileg gerincbetegségek ilyen kombinációban nem adhatnak – megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik. Amikor elmondta, hogy most végzett az egyetemen, és egy hónap után betegszabadságra kellett mennie a “betegsége” miatt, ráadásul amíg a tünetei tartanak, addig vissza sem mehet, adott volt a kérdés: “jól sejtem, hogy nem épp az álmai munkahelye ahol elkezdett dolgozni?”
A lány kezelését a pszichológus kolléga vette át. Kiderült, hogy két idősebb kolléganővel komoly konfliktusa van, és mivel az életében nagyon sok kilincset az anyukája nyomott le helyette, nem igazán tudja kezelni a helyzetet. Aminek a neve: betegségelőny…
Ismert rossz vs. ismeretlen horror:
A segítő szakmákban dolgozók gyakran megfigyelik, hogy amikor valaki arról beszél, hogy hány helyen járt már sikertelenül a problémájával – sajnos ez gerinc téren elég gyakori – közben ritkán mosolyog. Dühös, elkeseredett, rezignált nyugalommal vagy nyugalommal mutatja be a problémáját, esetleg elsüt közben egy-egy poént, amin el-el mosolyodik, de a folyamatos mosoly nem jellemző. Viszont van a betegeknek egy csoportja, aki jellegzetes, földöntúli mosollyal mesél arról, hogy sehol nem tudtak neki segíteni…
Ez a nagyon jellegzetes mosoly gyakran azoknak a mosolya, akik a betegségükből tudat alatt komolyan profitálni tudnak…
Ovis korunkból a jelenség ismerős:
A kisgyerekként elképesztően fejlődőképesek és kreatívak vagyunk, így villámgyorsan felfigyelünk rá, hogy ha fáj a hasunk, akkor nem feltétlen muszáj elmenni oviba. Ráadásul anyu hirtelen kedvesebb lesz velünk, és kapunk reszelt almát, ami rajzfoglalkozás és délutáni alvás helyett egész korrekt alternatíva..:)
Hamar meglátjuk az összefüggést: betegnek lenni nem túl jó, viszont egy csomó opcionális előnnyel jár…
Lesz, aki megáll az összefüggés konstatálásának a szintjén, de lesz, aki „továbbfejlődik”, és a téma mesterévé válik. Ha nem akar óviba menni, akkor “produkál” egy kis tünetet. Persze anyu sem ma jött le a falvédőről, így ő is észre fogja venni az összefüggést, és egy idő után felveti, hogy mindig akkor fáj a pocak, ha menni kéne oviba. A jól bevált trükk veszélye kerül, így ezen a ponton a gyerek kénytelen emelni a tétet: “válaszcsapásként” néha hétvégén is tüneteket produkál, akkor is, amikor amúgy sincs ovi. Ettől az anyu bűntudatos lesz -hogy is gyanúsíthatta szegény beteg gyermekét – és az előnyök tovább szaporodnak: anyu szól az óvónéninek is, aki kitüntet a figyelmével: nem ad hideg tejet, nem muszáj kimenni télen a hóra, stb… – szóval menő kis kivételezett gyerekek leszünk…
A dolog aztán feledésbe merül, de gyorsan elrepül az a huszonpár év, és jön a munkahely, párkapcsolat, vagy bármilyen megmérettetés – ahol keményen meg kell(ene) felelni. Esetleg anyu segítsége nélkül…
Egyedül…
Amikor jobban megéri betegnek lenni:
A pszichológiába Freud vezette be a betegségelőny fogalmát. Betegnek lenni nyilván rossz, viszont ismert, otthonos terület, és az az ismert rossz néha sokkal jobb lehet , mint az ismeretlen új kihívás.
(jelen esetben az új munkahelyen kezelendő konfliktusok.)
Freud elsődleges betegségelőnynek nevezte, amikor a testünk vélt vagy valós kínjaira lehet fókuszálni, ahelyett, hogy szembenézzünk a saját alkalmatlanságunkkal, felkészületlenségünkkel, képtelenségünkkel – képtelenségünkre a szembenézéssel az élet dolgaival… Ez kemény dolog. A betegség is az, de a jótékony figyelemelterelésen túl lehetnek egyéb előnyei is:
Másodlagosan még megkapjuk a család támogatását, figyelmét is – ez így már nem is olyan rossz biznisz egy kis nonszteroid gyulladáscsökkentőért cserébe…
Viccet félretéve: természetesen a tünetek pont ugyanolyan súlyosak, mint annál az embernél, aki – ezt nyilván nem lehet teljesen elválasztani – elsősorban fizikai szinten beteg.
Fura lehet egy gerinces blogon – nem is akarok ebbe az irányba elmenni – de ebben az esetben a megoldást nem elsősorban a testi jellegű terápia tudja hozni. Természetesen senkinek nem árt, ha a gerincét karban tartja, de ha az ember nem nőtt fel a feladathoz, amivel az életben szembe került, akkor mindig lesz valami tünet, amit “elő lehet venni”, hiszen a gerinc mindig hordozni fog magában olyan strukturális elváltozásokat ,melyek akár tünetet is adHATNÁNAK..
Természetesen a beteg itt is beteg, szubjektív véleményem szerint sokkal nehezebb helyzetben van, mint aki “csak” testi szinten szerzett sérülést, hiszen ott egy adekvát terápia önmagában is gyors és hatékony megoldás lehet.
A megoldás:
Számos terápiás eszköz áll a betegségelőnyből kifolyólag tüneteket produkáló emberek számára, de a szubjektív tapasztalatom az, hogy ezek a legritkább esetben hoznak tartós eredményt.
Az ilyen betegségek esetén is fontos az “alapbetegség kezelése”, szakszóval a komorbid elváltozás korrekciója, hiszen bármennyire nincs sok összefüggés a képalkotó eljárások eredménye, és a megélt tünetek között, az sosem árt, ha a sérv gyógyul, és a kisízület stabilizálódik.
A személyes tapasztalatom és tippem az, hogy a valódi és tartós eredményt a “belső erő” fokozatos növelése jelenti. Ha a páciens – esetleg szakértő segítségével – először kis kihívások önálló leküzdésén át kis sikereket ér el, majd egyre nagyobb konfliktusok és problémák megoldásán át képes megerősíteni saját magát, akkor idővel okafogyottá válnak a tünetek és feleslegessé a túlzó tünetképzés.
Valószínűleg vannak lépcsők, amiket az élet problémáinak a megoldásához meg kell lépni annak, akik teljes életet akar élni, és ha a felnőtté válás közben pár lépcső kimaradt, akkor ezeket idővel be kell pótolni – már ha nem akarunk például újra és újra betegségbe menekülni…( persze igény szerint meg lehet ez oldani másképp is: párkapcsolati játszmákkal, munkahelyi drámákkal, stb… a betegség csak az egyik lehetőség)
De ez egy jóval hosszabb, és bonyolultabb terület, mint egy “sima discus hernia” centralizációja, és természetesen nem is ennek a blognak a tárgya, így erről érdemes pszichológiai tárgyú fórumokon tájékozódni.
A betegségelőny egy speciális esete, amikor a betegség a lelkiismeret
megnyugtatására szolgál, mint az egyetlen menekülőút:
Gizi néni hosszú évek óta lelkiismeretesen ápolja a menyét, aki súlyos beteg. A család nem tudna más megoldást találni a problémára, így ő veszi a vállára a kezelését és gondozását, amit kiemelkedő lelekesedéssel végez. Tisztába teszi, eteti, odajár a város másik végéből, magára, a saját életére ideje alig marad. Ekkor csap be a sérv, ami egyik napról a másikra teszi mozgásképtelenné…
Gyakori történet, amikor valaki ápol egy rokont, akit sosem hagyna magára.
A betegség viszont lehetetlenné teszi az emelést, forgatást, cipelést…
“Én megtenném, de nem tudom.”
És így a súlyos lelkiismereti konfliktus máris egy más szintre, egy morálisan és erkölcsileg is elfogadható álláspontra emelkedett.
folyt. köv:
Természetesen fenti rövid bejegyzésben a gerincbetegségek lelki okainak csak egy szűk csoportját néztük át, de már ebből a kis összefoglalóból kiderül, hogy mára egyértelmű ténynek tekinthető, hogy egy gerincbetegségnek igen sok lelki vonatkozása lehet. Az egyik harcművész oktatóm mondta, hogy az életben minden problémának van olyan aspektusa, ahonnan szemlélve az valamilyen előnyt ad nekünk. A gerincbetegségek bár borzalmas dolgok lehetnek, emberileg nagyon sok elgondolkodni valót adhatnak számunkra.
Valószínűleg abban igaza lehet az pszeudotudományok hókuszpókjainak, hogy minden gerincbetegség leckét hordoz számunkra, hiszen nem kevés porckorongsérves ember gondolja át a gyógyulása közben, hogy mi az, ami valóban fontos, mi az, amiből érdemes visszább venni az életben. esetleg mire érdemes több időt szánni.
Persze nem minden pszichés ok vezet ennyire messzire.
Rengeteg kutatás szól arról, hogy a modern élettel járó túlterheltség, az alváshiány, ill. a fokozott stresszint önmagában is komoly tényezőt jelenthet a gerincproblémák kialakulásában, ill. abban, hogy hogyan érzékeljük a fájdalmakat. Erről a témáról hamarosan egy következő bejegyzés fog szólni.
Ki ez a korlátolt orvos,vagy cikk író
Minden betegség lelki eredetű!!!
Én is gerincbeteg vagyok,igen mindent körüljártam.
Tisztelet kivételnek,de az orvosok buták,ellenzősek,azt látja amit akar
Nem az egész embert nézi,hanem az akkori problémát!
A test a szervezet minden jejtje egymással összefügg összekapcsolódik.
Tehát ami itt a cikkben le am írva egy irtózatos tévedés!
Minden mindennel összefügg .
Egy gerincbetegnem olyan tornát vagy fizikó terápiás kezelést felírni,mely csá ronthat a helyzeten nem szabad.
A lelkén kell segíteni és ahhoz kapcsolni aterápiát.
De pénzért a orvosok a szivedet is kiszedik,hátha tudsz úgy élni, az a probléma ,hogy nincs kivizsgálás és a pszihével is foglalkozni.
Továbbá a z orvosok miért vannak dotál a a sok méreg gyógyszerrel.
Az orvos és a gyógyszer maffia összenőtt. !
Ha lennének lelki,testi szanatoriumok sok minden meg lenne oldva.
De nem mert nem hisznek az emberi elmének ami vezéreli testet és a ráhatások előidézi a betegséget,de lehet gyógyítani,gyógyszer nélkül!
A természet erejével.
Kocsis Gizella,aki próbálja gyógyítani magát.
De he egy olyan ember van melletted 44 éve akit nem lehet elkergetni,mert egy bunkó,lett és mindent át rak a másik nyakába oldja meg – megoldottam,de összerokkantam.
Nekik kutya baja!
70 évesen vigonckodik.
Még dolgozik ott olyan mint egy 50 éves,itthon,mint görbebot,fáj itt is ott is,mint egy99 éves!!( ez a férfi oldal a jobb)
Ez vagyok én a rokkant.
🥲🥲🥲🥲🥲🥲