A héten valószínűleg te is belefutottál abba a posztba, ami futótűzként 
terjedt a szakmai közösségi médiában:

Egy kolléga köpölyözés után olyan állapotban fotózta le a páciensét,
mintha végighúztak volna rajta egy sajtreszelőt.

Úgy negyvenkétszer... :)

A vendég egész háta és oldala vérvörös volt 
- brutális haematómákkal fedve.

A kommentszekció – ahogy az lenni szokott – pillanatok felrobbant,
és két táborra szakadt.

Megszólalt a szakma:

• "Ez súlyos mikrotrauma és szövetkárosítás."
•  "A szervezet most hetekig ennek a sérülésnek 
  a rehabilitációjával lesz elfoglalva."
• "Ezt nem lenne szabad."
  
  

Az "ellenoldalon" pedig ott álltak az elégedett páciensek:

• "Évek óta hozzá járok, és azóta nincs fájdalmam." 
• "Minden más csődöt mondott, és nekem csak ez segített." 
• "Lehet, hogy csúnya, de tapasztalom, hogy nagyon működik."
  
  

És ahogy az ilyenkor lenni szokott, elindult a kommentszekcióban a 
szájkarate, hogy a dolog oké-e így...

Itt a Bene Gerincakadémián viszont nem szeretünk (terápiás) ízléseken vitatkozni.
 
Ha bármilyen jellegű manualitásról van szó, akkor elfogadjuk, hogy lesz, 
aki a feje feletti aurasimogatást, és lesz aki a szado-mazo klubbok dolgaival
vetekedő extremitásokat szereti. 

Úgy gondolom, hogy "helyes-e" helyett van egy nagyságrendekkel fontosabb
és izgalmasabb kérdés:

Tűpontosan mi történik ilyenkor neurobiológiai és szöveti szinten?

Miért érzi a vendég azt, hogy jobban lett? 
És vajon tényleg jobban lett?

Ha ezeket feszegeted, akkor már nem azt kérdezed, hogy rendben van-e egy technika,
hanem ezt:

Mi az, ami működik benne - és ha van ilyen, akkor pontosan miért!? 

Ha pedig ezt érted, onnan már azt is tisztán látni fogod azt is, hogy:

1. Milyen ( szöveti ) áron éred el ezt a hatást.  
2. Elérhető-e ugyanez máshogy - mondjuk a szövetek traumatizálása nélkül is?

Úgyhogy ezen a héten ennek esünk neki! 
Jó kis témakör - gyere végig!

1. 
A páciens nem ( sokszor ) hazudik
- de a kontextus bármikor csalhat!

Kezdjük egy kínosan kellemetlen ténnyel:

Ha tízből nyolc páciens azt mondja, hogy a kezelés után érdemben 
csökkent a fájdalma, azt nem elegáns arrogánsan lesöpörni.

Induljunk ki abból, hogy az érintettek ténylegesen csökkent, 
és a mozgástartományuk ténylegesen nőtt - ami egyébként
egybevág a szisztematikus vizsgálatok eredményeivel. 

A jó kérdés tehát nem az, hogy jobban lettek-e. 
Hanem az, hogy pontosan miért érzik magukat jobban. 

Úgyhogy kicsit benézünk a motorháztető alá: 

1. Az jó öreg placebo:
 
Ami NEM (!!!) "beképzelés"
- hanem kontextuális analgézia

A placebo szót a köznyelv gyakran a "nem létező hatás" szinonimájaként használja, 
pedig ez óriási tévedés!

A placebo egy mérésekkel igazolható neurobiológiai folyamat, 
amit - figyelj, most jön a lényeg - a kontextus indít el.

• Ha a páciens bízik a módszerben, 
• Ha előre olvasta a sikertörténeteket, 
• Ha érzi a terapeuta átütően vad magabiztosságát 
• és mindehhez maga a kezelés is vizuálisan drámai
  (például reccsenések vagy intenzív sötétlila foltok jelzik, hogy "itt valami komoly dolog történt"), 

...akkor az agy prefrontális kérge és limbikus rendszere elindítja a fájdalom 
elvárásalapú modulációját.

Ez magyarul azt jelenti, hogy a hatásba vetett hit endogén opiátok és 
endokannabinoidok felszabadulását váltja ki, amelyek már a gerincvelő 
magasságában gátolni fogja a fájdalomjelek továbbítását az agy felé. 

Ez  ma már nem csak egy feltételezett modell: fMRI- és PET-vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a placeboanalgézia
során a leszálló fájdalomgátló rendszerek fizikai szinten aktiválódnak  (Benedetti, 2014; Wager & Atlas, 2015) Ha érdekel ez a 
téma, olvasd el Köteles Ferenc Placébó válasz c.  kiváló könyvét.

Vagyis a fájdalom nem azért csökken, mert a páciens "beképzel" bármit is,
hanem mert az idegrendszere valós időben áthangolja a beérkező veszélyjelek 
feldolgozását.

Tanulság: ha magabiztosan adod elő - és még látványos is a dolog
- az már önmagában sokat számíthat. 

Persze ez csak egy része a "vad" kezelések hatásmechanizmusának, vegyünk elő
egy számunkra izgalmasabbat! 

2. 
A "második fájdalom" elve - a DNIC:

Létezik egy másik, rendkívül erőteljes fájdalomcsillapító mechanizmus, amiről
szerintem itthon itt a PGP-kben hallhattál először:  a neve DNIC 
(Diffuse Noxious Inhibitory Control).

A lényege megdöbbentően egyszerű: 

Egy új, intenzív fájdalomingert az idegrendszer általában
fontosabbnak értékel, mint egy korábban fennálló fájdalmat.

Mondok egy szélsőséges, kicsit evolúciósnak látszó példát: 

- Ha egy farkas megharapja a bal karodat ( Fájdalom 1.)  az rettenetesen fáj. 
- De ha pár másodperccel később a jobb lábadba is belekap ( Fájdalom 2.)  
akkor az első fájdalom jelentős részét az agytörzs automatikusan "letekeri". 

"Fájdalom 1" nem azért múlik el , mert a karod varázslatosan meggyógyult, 
hanem mert a farkas fogai valószínűleg már "Fájdalom 2" területéhez
járnak közelebb - így a túlélésed szempontjából a második inger válik
valami azonnalit és életbevágót igénylő prioritássá.


Amikor a terapeuta "szétnyúzza a hátad", akkor valami nagyon hasonló történik: 

A köpölyözés során létrejövő mechanikai stressz és folyamatos microvascularis
sérülések pontosan ezeket a leszálló gátló pályákat (periaqueductalis szürkeállomány,
rostroventromedialis medulla) rúgja be. Ezt a jelenséget ma már embereken
is rutinszerűen vizsgálják, és tisztán látni, hogy hogy egy "új" nociceptív inger
átmenetileg mosolyogva képes elnyomni egy másik fájdalom érzékelését  
(Yarnitsky, 2010).

(Megjegyzés: A most futó NeuroMass programom résztvevői az ilyen a fájdalom-neuromodulációk
és a DNIC klinikai használatát éppen most tanulják meg tűpontosan értelmezni.  Sajnos erről a vonatról
már lemaradtál, de a jelenséget érdemes megjegyezned, mert rengeteg fájdalmas terápia
VALÓDI hatásmechanizmusa valójában ez.)

Akkor bármilyen fájdalmas inger jó terápia?

Nyilván nem – miközben elméletileg viszont igen!

Nagyon sok intenzív inger képes átmenetileg "lehalkítani" a fájdalomregisztrációt. 

Ha tényleg kizárólag a tünet pillanatnyi elnyomása lenne a célunk, akkor akár egy jól
irányzott tökön rúgás is simán aktiválja a DNIC-et és a kapukontrollt, 
- és átmenetileg garantáltan letekerne szinte bármilyen a derékfájást.

Ugye érzed a példa lényegét?

Ha fáj, ha sérülést okoz - az máshol fájdalmat csillapít!

Pont ezért veszélyes összekeverni a tüneti fájdalomcsillapítást a valódi strukturális,
motoros vagy tartós neurológiai adaptációval.

A gond az, hogy a köpöly esetében (is) nagyon gyakran pontosan ez történik! 

Miért nem tartós ez a hatás?

Mert a szövetszintű mikrotrauma vagy az intenzív fájdalomingerek kizárólag 
az idegrendszer pillanatnyi modulációját érik el.

• Nem tanítják meg a központi idegrendszert hatékonyabban mozogni és terhelni. 
• Nem változtatják meg a hibás mozgás és terhelési mintákat.
• Nem növelik a szövetek valódi terhelhetőségét (load tolerance).
• Nem építik le a kineziofóbiát egy biztonságos, kontrollált terhelésen keresztül.
• Stb. stb. stb.
  
  

Ezért fordul elő lépten-nyomon, hogy a páciens a kezelőasztalról úgy áll fel, 
mintha újjászületett volna – majd 48–72 órával később, 
amint a leszálló gátlás lecseng, pontosan ugyanazokkal a panaszokkal tér vissza.

/ persze ha a fájdalom csillapodása miatt elkezdek (újra) (jól) mozogni, az
már akár tartós változást is hozhat, de látni kell, hogy ott a mozgás a kulcs, és az
előzetes neuromoduláció csak a kapu - amiből viszont sokfajta közül lehet választani. / 

Akkor most jó vagy rossz a köpölyözés?

Szerintem már látod, hogy ebben a formában ez nagyon hülye kérdés lenne
- és valójában nem is a köpölyözésről szól.

A szisztematikus áttekintések szerint a köpölyözés bizonyos mozgásszervi
panaszoknál tényleg hozhat rövid távú fájdalomcsökkenést 

A probléma tehát nem az, hogy nincs hatása, hanem az, 
amikor a hatásmechanizmust tévesen magyarázzák!

( Figyelj, most jön a legfontosabb rész! )

Ha a páciens azt mondja:

"Jé, már sokkal kevésbé fáj."

Az zseniális, mert a saját élményében nyilván ő a legfőbb szakértő.
Úgyhogy eddig - hametóma ide vagy oda - tök jók vagyunk.

A baj az, amikor a terapeuta ehhez hozzáteszi:

"Azért fáj kevésbé, mert a vákuum felszakította a fascia letapadásait 
és kiszívta a toxinokat."


Na, ez az a pont, ahol a tudománynak kőkeményen közbe kell lépnie,
mert ezen a ponton már el is indultunk egy nagyon meredek tévúton.

Tudod, miért?

Nem azért, mert a javulás ténye önmagában egy percig sem
igazolja a javulás eszközéhez kapcsolt mítoszokat.

Hiszen erre még mondhatnánk azt is:

"Kit érdekel, ha egyszer javul?!"

Hanem azért óriási gond, mert a téves mítoszok sokszor vezetnek
nagyon hüly... bocsánat: nagyon téves döntésekhez.

Hiszen ha tényleg azt hiszem, hogy toxinokat kell "kiszippantanom",
vagy fascia-letapadásokat kell "felszaggatnom", akkor teljesen logikusnak 
fog tűnni, hogy mindenkinél rátekerjem a vákuumot.

Hiszen ettől "működik", nem?

És ez a baj - nem az, ha egy szadista terapeuta és egy mazochista páciens
elégedett harmóniában egymásra talál. Ők kiválóan "ellesznek egymással"
minél nagyobb a hematóma és minél fájdalmasabb a kezelés annál jobb lesz nekik...

A probléma ott kezdődik, amikor a terapeuta azt hiszi, hogy ez nem
egy választott kezelési stílus, hanem biológiai szükségszerűség.

...hogy a vákuumnak muszáj "fasciát szaggatnia", muszáj "toxinokat kiszívnia", 
ezért mindenkinél minél nagyobb erővel kell dolgozni
- miközben a páciens javulásának döntő része valójában a neuromodulációból származik.

Ha ezt értem és megértem, akkor viszont döntési helyzetbe kerülök!

Meg tudom hagyni az intenzív kezelést annak, aki ezt szereti és ezt igényli, 
de nem kell ugyanezt ráerőltetnem arra, akit ez megijeszt, taszít, vagy egyszerűen
nincs rá szüksége!

Vagyis nem az a kérdés, hogy fájhat-e egy kezelés, vagy hagyhat-e kiszívott nyakakat...
bocsánat...hátakat maga utáán.

Hanem az, hogy terapeutaként mi alapján döntöm el, hogy fájnia kell-e,
vagy szöveti sérülést kell-e okoznia.

És tű pontosan ezért ragaszkodunk a BGA-nál ahhoz, hogy ne csak azt tudd,
mi működik ( technika, módszer) hanem azt is, mitől működik.

Mert ha a valós hatásmechanizmusokat ismered, akkor nem egy-egy módszer 
vagy divatos narratíva foglya leszel, hanem képes a módszerek és a hozzájuk 
kapcsolódó őrségi történetek vagy épp modern hype-ok fölé emelkedni....

MAGASAN!!!

Az ilyen kolléga pedig mindig azt az eszközt választja ki, 
amelyik az adott páciensnek, az adott helyzetben a legjobb.

Konklúzió: a szabadság ára a tudás. 

Szeretném, hogy lásd, hog a BGA-nál – a közösségi média kommentelőivel ellentétben – soha nem a kollégákat szeretnénk pellengérre állítani, és végképp nem egyes módszerek ellen beszélünk.
( Szerintem szinte minden megközelítésnek megvan a maga helye: bizonyos embernél, bizonyos problémánál és bizonyos időben - még az ilyen "állatkodásnak" is
 - lsd. elégedett vendégek sok hozzászólása.)

Van viszont egy kérdés, amit szeretném, ha terapeutaként az egész pályafutásod
során újra meg újra feltennél magadnak:
 

„El tudom-e érni ugyanezt a hatást kisebb (szöveti) áron és tartósabb eredménnyel?” 


Mert ha ez a kérdés ott lebeg a kezelőágyad felett, akkor a folyamatos
szakmai fejlődésed gyakorlatilag borítékolva van. 

Úgyhogy ezúton is köszönjük a köpöllyel operáló szado-kollégának,  
hogy a kiposztolt "horror-fotóval" adott egy jó kis gondolkodási 
lehetőséget mindannyiunknak!

Ha pedig te is szeretnél túllépni a különféle technikák tüneti gyűjtögetésén,
akkor gyere el ősszel - és építsük fel együtt a szakmai hardveredet!

Mert az ilyen jellegű neuromodulációk megértése csak az érem egyik oldala.
A másik oldal viszont a hardver:
az izmok, az ízületek, a fascia, a csontok, a biomechanika és a terhelésélettan - azaz a nagyon stabil szakmai alapok.

Ebben - lássuk be - mindig mindannyiunknak vannak hiányosságai.
Ráadásul nekünk az anatómia nem elég "statikusan" - nekünk mozgásban és terhelés
alatt kell értenünk hozzá.

De nagyon értenünk kell hozzá, mert nélküle minden homokra épülő vár! 

Egyetlen példa:

Hiába végzel el egy funkcionális tesztet vagy akár egy teljes állapotfelmérést,
ha nem érted tűpontosan, hogyan működik az a szövet vagy ízület, amit éppen vizsgálsz. 

( Érvényes tesztet egyszerűen nem lehet végezni olyan rendszeren,
amelynek az alapmechanizmusaival nem vagyunk tisztában.)

Ha viszont érted, akkor bármikor és bármilyen közegben ki tudsz
találni odaillő funkcionális teszteket: pl. az órádon is. 

A HumánKinez programunk pontosan ezt a szakmai hátteret építi fel - a hardveres oldalon. 

Hogy mire számíthatsz?

Tőlünk a BGA-n sosem újabb divatos trükköket meg receptkönyveket kapsz
- hanem azt a mély anatómiai és terhelésélettani tudást, amivel átlátsz
a marketingmítoszokon, és az átmeneti tüneti megoldások
helyett / mellett valódi szöveti adaptációt is ki tudsz alakítani.  


Szintén egyetlen példa: 

Ha átlátod például a kollagénszintézis vagy stressz- strain valódi élettani folyamatait,
egészen más szemmel fogod nézni azokat az állításokat, amelyek ma futótűzként
terjednek a szakmában.

És tudom, hogy ezek erős ígéretek, de a BGA mindig is erről szólt
- és mindig is erről fog:  a módszerektől és technikáktól való szabadságról.  

És ezt a szabadságot pedig mentheteltenül a betonstabil alapok alapozzák meg. 

👉 Kattints ide, és nézd meg a részleteket!