Miért kezd el rajongani érted a vendéged? 

Voltál már úgy, hogy órád végén odajött egy vendég, és a harmadik szó után érezted,
hogy az ártatlannak tűnő kérdése közel sem annyira ártatlan?

Ne szépítsd, tudom, hogy voltál!
( I know what you did last summer. :) )

Ezek a pillanatok sokkal gyakoribbak a szakmában, mint hinnéd!

És amikor közben azon gondolkodsz, hogyan legyél úgy kedves,
hogy véletlenül se legyél túl kedves...

...utána pedig azon, hogy csináltál-e bármi félreérhetőt, akkor tudnod kell:  csináltál!

Megtartottad az órád!

Az órád ugyanis csupa olyan összetevőből épül fel, ami ezt a folyamatot
neuropszichológiailag erősen megtámogatja...

...csak amíg a pl. a pszichológusokat tökéletesen felkészítik arra, hogyan viselkedjenek
amikor a kliensük elkezd többet beléjük látni - mert ők tudják, hogy ez benne van 
a pakliban és nem is ritka történet - addig nekünk oktatóknak még csak
nem is beszél erről senki.


Ez viszont a BGA – itt csupa olyasmivel foglalkozunk, ami a GYAKORLATI szakmai
munkádat kiegyensúlyzottabbá teheti…

… úgyohogy ma megint egy kényes témát veszünk elő:

• Megnézzük, hogy mi a tűpontos idegélettani háttere annak,
  amikor egy "teljesen normális" vendégből néhány hónap
  alatt váratlanul első számú rajongó válik.
  
  (Spoiler: ritkán a lehengerlő sármod, inkább a közeg és az idegrendszer
  kódoló működésének kombinációja lesz a felelős.)
   

Ha pedig már úgyis neuró - egy gyors zárójeles hír.
Nyáron ismét lesz Neuromass.

A rajongás oka:

 
Azért hasznos érteni az idegrendszer működéséhez, mert az élet olyan rejtélyes dolgai, mint pl. a vonzalom, egészen unalmasan logikussá tudnak válni.
 

Kezdjük azzal, hogy benézünk az órád elejére!

A vendég belép a terembe, szól a zene és elkezdődik az óra - és vele a mozgás.

Te pedig ott állsz stabilan a csoportod előtt, és instrukciókat adsz, javítasz, visszajelzel. 

Azaz kőprofin teszed a dolgod - és semmi többet.

De tényleg semmi többet?
 
Zoomoljunk be a teremből a vendég fejébe, és nézzük meg Agymanók üzemmódban,
hogy mi történik ilyenkor odabent!

Az első "bűnös" : a mozgás maga!

Az intenzív mozgás alapértelmezetten felpörgeti a noradrenalin rendszert,  aminek az a hatása,
hogy a vendég agya minden információt elkezd intenzívebben kódolni...
...azaz egy mozgásos órán eleve jobban fel lesz tekerve a fogékonyság bármire,
ami a vendég körül történik.

És ebben az alap-hormonfürdőben jelenik meg az oktató.

 

Az első lépcső - a státusz ősi jelei:

Ez egy nagyon izgalmas helyzet egy olyan idegrendszernek,
ami a társadalmi státuszt a túlélés esélyét növelő jelként kezeli.

Ezért amikor egy teljes csoport figyelme egyetlen személyre irányul,  
automatikusan éberré válnak azok a bonyolult nevű agyi hálózatok,
amelyek státusz becslésében vesznek részt.
 (medialis prefrontális kéreg, temporoparietalis junkció, anterior cinguláris kéreg stb.).

Fontos tudni, hogy az agy nem Gézaként vagy Katiként "tárolja el" az embereket,
hanem neurális mintázatokat alakít ki róluk.

Ezt úgy képzeld el, hogy amikor találkozol valakivel, a fejedben egy komplex belső
minta aktiválódik: arc, hang, viselkedés, helyzet, kontextus, korábbi tapasztalatok
és érzelmi reakciók együttese.
 
Ezt az "aktivált mintázatot" nevezzük reprezentációnak.

És az edző esetében ennek a reprezentációnak a rá irányuló osztatlan figyelem miatt
rögtön meghatározó eleme lesz, hogy:


        „Ő egy magas szociális értékkel bíró személy.”

Ez természetesen nem tudatos ítélet, hanem kialakuló agyi mintázatok,
melyeknek alapszabálya: egy magas státuszú figura közelében lenni nyilánvaló evolúciós előny...

...ez pedig - bizonyos kontextusban - könnyen a vonzalom egyik forrása lehet.
 

Érzed, hogy máris léptünk egyet a lépcsőn felfelé?

1. Anélkül léptünk, hogy egyetlen unprofessional szót is szóltál volna...
2. ...és a vendég agya ebben a közegben még akkor is magas státuszú személyként
detektálná az oktatót, ha civilben maga lenne a teszetoszta mamlaszok mintapéldánya. 

( Ennek később még lesz jelentősége. )

Második lépcső:

bejön a képbe a figyelem:

Az agy számára egy másik ember figyelme szintén kiemelt jelzés.
Ha valaki rád néz, és figyel rád azt az agy pontosan "veszi".

A szempontunkból most tök mindegy, hogy az ilyen hálózatokat főleg
az elülső cinguláris kéreg és a prefrontális kéreg középső része, az amigdala
és a striatum viszi...

... a lényeges az, hogy mindez azt jelenti, hogy ha az edző rád figyel, 
akkor agy ezt úgy értelmezi, hogy:

„Én számítok itt!”

Ez a "szociális jelentőség" pedig stimulálja a jutalmazó és motivációs rendszereidet, és olyan ingerületátvivő anyagok és neuromodulátorok kibocsátását serkenti, melyek pozitív érzelmi
jelentőséget adnak a helyzetnek.

Az agy aztán persze menetrendszerűen összeköti ezt a kellemes belső világot a kontextussal:  
azaz az óráddal.

Khm...

Eleinte az óráddal...

Az oktató visszajelzéseket ad :

A dopamint sokan örömhormonnak tartják,  pedig nem annyira a "boldogság neurotranszmittere".

A modern idegtudomány szerint sokkal inkább a motivációs jelentőséget és a jutalom-előrejelzést kódolja.
De én is érzem, hogy ez a mondat így túl elvont, úgyhogy kifejtem magyarul.

Figyelj - tök egyszerű lesz!

Amikor a vendég:

• fejlődést tapasztal, 
• fájdalomcsökkenést él meg,
• dicséretet kap, eléri a célját vagy sikerélményt szerez...

...akkor az agy fő jutalmazó rendszere, az úgynevezett mezolimbikus pályarendszere felpörög.

Anélkül, hogy ezt túlbonyolítanánk:
 

Az agyban van egy ventralis tegmentalis area (VTA) nevű bogyó, ami "vadul figyeli", hogy történik-e velünk valami jó - valami olyan, ami a túlélésünket támogatja.

Ha pedig történik - pl. egy megerősítés, egy korrekció hatására jobban végrehajtott mozdulat -
akkor ez a VTA "átszól" egy nucleus accumbens nevű sejtcsoportnak,
ami dopaminnal önti el a környékbeli szinapszisaidat...
( a helyeket ahol az idegsejtek beszélgetnek )

Ez pedig baromi jó érzést okoz. 

Az agy a dopamin hatása alatt elkezd "rátanulni arra a közegre", ami a jó érzést okozta, 
- azért, hogy ezt a valamit legközelebb is csináld meg

A csavar ott jön be, hogy az agy nemcsak a jutalmat figyeli, hanem azt is,
hogy minek a jelenléte okozta a jutalmat.   

És igen - ez az óra...

Vagy konkréten az oktató...

Ez kicsit hasonló mechanizmus, ami miatt a kutya nem az ételre,
hanem a csengőbe kezd reagálni Pavlov kísérletében - az edző idővel
a vendég agya számára "jutalomjelzővé" válik. 

A vendég idegrendszere megtanulja:

"Amikor vele találkozom, fejlődök = elönt a dopamin."

"Amikor vele mozgok, jól érzem magam."

"Amikor ő figyel rám, szinte mindig pozitív élmény következik."

Így az edző személye önmagában egy dopamin-előrejelző ingerré válhat...

...miközben a kapcsolat jellege azért nem ismeretlen az agy számára:


Az edző figyel, meghallgat, támogat  - rendszeresen jelen van - emlékszik a dolgaimra...

Ez több ahhoz hasonló viselkedés, amit normál esetben
a közeli kapcsolatainkban tapasztalunk.

Csak a cimke más...
Egyelőre...

És most egy kis kitérő:
kis csavar a visszajelzések kapcsán...

A civil életben a visszajelzések ritkák és késleltetettek, az edzés viszont a gyors visszajelzésről szól
- ami már látod, hogy rengeteg agyi hálózatot aktivál.
 
Ezekben a visszajelzésben nem csak az az izgalmas, hogy pozitív vagy negatív jellegűek-e,
hanem az is, hogy eléggé kiszámíthatatlanok:

 
Az edző néha dicsér, néha viszont korrigál
- így az agy nem tudja előre, hogy épp "mi fog jönni".


Ez pedig jelentősen felerősíti a „reward prediction error” jelenségét,
ami a tanulás és a motiváció egyik legerősebb "tuningeszköze" - és a
függőségek kialakulásában vad szerepet játszik.

A jelenséget pontosan ismered: 


Az Insta-függésedet robbantani tudja, amikor az algoritmus néha agyonszórja like-okkal a posztodat,
néha pedig senkinek nem mutatja meg - és csak néma csend van a bejegyzésed alatt.

Modern idegélettani kutatások sora mutatja, hogy ez a fajta kiszámíthatatlanság
úgy tudja erősíteni a kötődést a visszaajelzés forrásához mint a huzat.

 
Márpedig az edző az órán hol jutalmaz, hol pedig kijavít...

Néha pedig - vérlázító módon - valaki mással foglalkozik - így ez
a "jutalom-kiszámíthataltanság" keményen tudja boostolni a már
szépen erősödő idegrendszeri mintázatokat...

És persze mindez tudatküszöb alatt és szinte automatikusan zajlik.

Az agyunk már csak ilyen...

- Az olyan máig erősen vitatott kérdésekbe itt a BGA-n nem megyünk bele,
hogy az edző mozgásának másolása tükörneuronokat aktiválhat, így mintegy
hozzájárulhatnak a másik ember "belső leképezéséhez" - mert ez egyelőre nem bizonyított.

- Az se említsük meg itt, hogy az edző egy különösen izgalmas reprezentáció, mert a kompetenciája miatt biztonságot ad - viszont mégis magas a státusza.

/ Általában a "biztonságos" embereknek alacsony, a "veszélyes" embernek pedig magas státuszuk van. Ennek a jelentőségét tényleg nem fejtem ki, elég annyit mondani, hogy "jófiú / rosszfiú dilemma".
Amikor valaki viszont egyszerre hozza mindkettő előnyeit... az azért az agy számára szintén erős kombó./


Szóval ezeket engedjük is el, és közelítsünk a végkifejlethez inkább 
a tényleg biztos, tudományos alapokon:

A Hebb-elv kimondja:  

"Azok a neuronok, melyek rendszeresen együtt tüzelnek, összehuzalozódnak."
( Angolul sokkal állatabbul hangzik: Cells that fire together - wire together. ) 

A "veszélyes" az, hogy ezek abszolút nem tudatos dolog, hanem automatikus, evolúciósan meghatározott rangsorolás és kódolás - amit az agy egyetlen „csomóponttá” fűz össze:  

Hozzád.

Hogyan lehet ebből vonzalom? 

Azért tud masszív vonzalom kialakulni ebből a "csomagból", mert jutalomfeldolgozás és a szociális kötődés rendszerei részben ugyanazokra a neurális hálózati elemekre támaszkodnak...

...és ezek a "tanulás" közben egymást még erősítik is.

Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy az agy nem külön kezeli a „jó érzést” és azt, hogy
„kihez kötődik ez a jó érzés”, hanem a kettőt elég rendesen össze tudja mosni.

A dolog nem érzelmi és nagyon nem tudatos döntésként indul,
hanem egy szimpla agyi tanulási mechanizmusként:


Ami egyszerre jár figyelemmel, visszajelzéssel és pozitív élménnyel, és még magas státusszal is...
...azt az idegrendszer elkezdi kiemelten kezelni.

Ilyenkor nem az történik, hogy valaki egyszerűen szimpatikussá válik, hanem az,
hogy az agy fokozatosan (!) egyre nagyobb jelentőséget ad a hozzá kapcsolódó mintázatoknak.

Ez az a pont, ahol a rendszer “magától” elkezdi előnyben részesíteni azt, aki ezeket az élményeket kiváltotta: az oktatót. 

Csinálni sem kell hozzá semmit - csak tartani egy profi órát...

Kemény, ugye?

A legfontosabb kérdés - és a nyugalmad záloga - miért nem megy ez mégsem végig a legtöbb vendég esetén?

A  legtöbb vendégnél szerencsére ezen a ponton megáll a történet, mert az agy más részei - többek közt a modern és okos prefrontális kortex - ügyesen őrködik, hogy ne történjen meg az "átcsúszás".

/ Oké, ez most kis egyszerűsítés, valójában az agy több része vesz ebben részt, de most lazán antopomorfizáljuk szét, és varrjuk az egészet az ő nyakába. /

A prefrontális kéreg - ellentétben az agy többi részével - nem annyira "hálózatokban",
inkább "címkékben" gondolkodik, és lelkesen fenntartja a stabil kategóriákat.

Valahogy így: 

• Ő az edzőm aki jó érzéseket ad.
• és nem a partnerem - mert az ilyesmi full más címke alatt fut. 

Ezt a nem picit hasznos működést nevezzük top-down kontrollnak.

Aztán persze vannak élet helyzetek, amikor a top-down kontroll kicsit gyengülni tud:

Ha a vendég épp magányos, párkapcsolati hiánya vannak, ha krónikus stresszben él,
ha valamilyen életkrízist él át, vagy csak keveset alszik
és fokozottabbak az érzelmi szükségletei...

... akkor PFC "szigora" könnyen lecsökken,
és ez könnyebben vezet el a problémához.
 
( Ez nem azt jelenti, hogy a PFC “kikapcsol”, hanem azt, hogy kevésbé hatékonyan tartja fenn a stabil kontextus- és viselkedésszabályozást a jutalomvezérelt folyamatokkal szemben.)

Ilyenkor az agy nem új érzést hoz létre  - egyszerűen csaj új értelmezést
ragaszt ugyanarra a hálózatra.

Nevezzük ezt most úgy, hogy: 

Az átcsúszás

Amikor a vendég már elkezd azon gondolkodni, hogy: 

• Vajon milyen lehet az oktató a magánéletben?
• Van-e valakije - nem magányos? Milyen jól működnénk együtt... 
• és milyen lehet vele ébredni?

az valószínűleg nem a neurotranszmitterek változása - hanem egy sima kategóriaváltás.

Ha a korábbi modell ez volt:

"Ő az a személy, aki miatt hétfőn és pénteken hattól - hétig jól érzem magam."

Átcsúszik ide:

"Ő az a személy, akivel jól érezném magam. Mindig."

Neurológiai értelemben ilyenkor az edzőre "ráhúzott" jutalmazó, kötődési és mentális reprezentációs hálózatok szinte teljesen ugyanazok maradnak - csak az értelmezés - az interpretáció - változik meg.  

A prefrontális kéreg valahogy így építi fel az új, romantikus narratívát:

• sokat gondolok rá és jó vele lenni,
• biztonságot ad és figyel rám,
• fejlődök miatta

Ebből az agy könnyen levonja a következtetést:

"Tehát akkor valószínűleg vonzódom hozzá."

És ez komolyan ilyen prózai módon tud megszületni az agyban!


A modern affektív idegtudomány egyik érdekes felismerése,
hogy az agy legtöbbször nem az érzelmet érzi először aztán később értelmezi...

...hanem a "felvillanó mátrixból" következteti ki, hogy mit kell érezni...

...és ha nincs ezen egy erős és stabil kérgi címke, 
akkor ez az érzés sokkal könnyebben csúszik el.

Ezért a teljes folyamatot szerintem oktatóknak így lehetne összefoglalni:

Státusz + Biztonság + Figyelem + Jutalmazó tanulás + Kötődési reprezentáció + Kategória-elcsúszás és újraértelmezés = Romantikus hipotézis

Szerintem ebből látod, hogy miért fordul elő ez a jelenség sokkal gyakrabban edzőknél, pszichoterapeutáknál, oktatóknál, mentoroknál, gyógyítóknál,  mint a "hétköznapi" üzleti kapcsolatokban.

Ritkán azért, mert bárki "kicsit félreérthető" volt..

- egyszerűen ezek a szakmák létrehozzák ugyanazt a neuropszichológiai
"receptet", ahogy az emberi kötődés normál esetben is kialakul.

Szóval mielőtt nagyon elszállna az egód: 

Érdemes tudni, hogy amikor egy vendég elkezd rajongani érted, az általában nem az óriási sármod,
és nem is a hatalmas stílusod, hanem valószínűleg szimplán a kontextus - az óra jellege - következménye
-  és alapvetően inkább egy agyi kategorizációs hiba.

( Na jó, nem mindig hiba - csak elcsúszás.
Meg persze a jelen lévők úgyis mindig kivételek!  :P )

(Hogyan) tehetsz ellene? 

Persze azért nem mindenről csak az óra kontextusa tehet!

Az már sejted, hogy a csúszás akkor indulhat el, amikor több hatás egyszerre gyengíti a prefrontális kortex (PFC) hatását...
( aki újra hangsúlyozom, hogy a valóságban nem csak a PFC. hanem mindenki az agyban, aki a kategóriákat stabilan tartj.a) 

• Az egyik hatás kétségetelenül a jellegéből fakadóan az órád maga.
• A másik gyengító hatás ha a vendég oldalán vannak gyenge periódusok...
• A harmadik viszont határozottan az, ha oktatóként hülyeségeket csinálsz!
  
  
  

Mik a klasszikus "átcsúszás-segítők"? 

Azok a helyzetek, amikor nincs jelen megfelelő kontextus szeparáció.
( Ez az okostóni megfogalmazása a bratyizásnak.)

Figyelj: 

A kontextus-szeparáció lényege: 

Az agy nagyon erősen kontextusokban tanul, (pl.hippocampus), ezért...

• ...ha az edző jellemzően csak edzéshelyzetben van jelen, 
• és nincs „átfolyás” más szociális terekbe,

akkor a rendszer könnyen "külön dobozban" tartja a kapcsolatot.

Ezt értsd úgy, hogy a prefrontális kéreg akkor tud stabil modellt tartani,
ha a szerepek tűpontosak, és nem változgatnak "csak úgy".


Ha az edző mindig edzőként működik - a vendég pedig mindig az adott mozgásforma
sportolójaként - az óriási segítség a címkék tisztán tartásában.

Ha viszont az edző :

• Néha kicsit haver, 
• Néha tényleg full bedobással edző,
• de néha meg lelki támasz + coach-pszichológus-megmondóember és még ki tudja mi...

...és ha az edzések között - akár teljesen ártatlanul pl. messengeren - egyéb témákról
beszélget a vendéggel...

...akkor azért nagyságrendekkel könnyebben alakul ki a kategóriazavar.

A PFC másik hatalmas segítsége a top-down kontroll biztos fenntartásában, 
ha a jutalmak forrása egyértelmű. 

Magyarul: az elcsúszás esélyét könnyen tudja csökkenteni:

• tűpontosan betartott időkeret.
•  ha a fókusz a feladaton / célon van..
•  ha következetes és kiszámítható a visszajelzés

Amúgy működhet egy oktató - vendég  kapcsolat? 

Most rugózhatnánk azon, hogy előbb definiálni kellene,
mit jelent pontosan a "működik", és egyébként mit nevezünk kapcsolatnak...
...de ne vesztegessük az időt ilyen tiszteletkörökre!

Tegyük fel, hogy a csúszás megtörtént!

A vendég ott álldogál az óra végén, kicsit tovább marad a szükségesnél,
te pedig nem feltétlenül bánod annyira helyzetet.

(Off: A PGP nem moralizál! Minden PGP olvasó kolléga és minden vendég szuverén,
felnőtt ember,  aki felelős a saját döntéseiért - és a prefrontális kortexének a működéért, szóval itt nem etikát elemzünk - hanem tisztán az idegrendszeri hátteret.)

Úgyhogy nézzük meg, hogy hosszú távon működhet-e egy olyan kapcsolat,
amely nagyrészt az eddig átvett neurológiai mátrixra épült.

Hát...

Egy régi mesterem mondta egyszer - erősen cinikus arckifejezéssel -, hogy:

"Esély az mindig van."

Az egyik probléma - a sok közül - hogy egy edző-vendég kapcsolat eredetileg aszimmetrikus,
és ennek a dinamikának mindkét oldalon kialakult egy jól megtanult
idegrendszeri reprezentációja.

Amikor ebből romantikus kapcsolat lesz, a nehézség az, hogy az agynak viszonylag
rövid idő alatt át kell(ene) szerveznie ezeket a kategóriákat.

A vendég fejében a korábbi "kompetencia + státusz + értékelés + útmutatás" modellből egy
"egyenrangú kötődés + kölcsönösség + intimitás" modellnek kellene kialakulnia.

Vagy legalábbis valami hasonlónak...

Ami kívülről nézve egész egyszerűnek tűnik.

Idegrendszeri szinten azonban baromira nem az.

A kulcskérdés az, hogy sikerül-e stabilan lezárni a korábbi szerepeket.
 
Ha a "prefrontális kéreg" egy új, egyértelmű modellt tud kialakítani arról,
hogy ez már nem edző-vendég, hanem párkapcsolat, akkor a szerepkonfliktus
fokozatosan csökkenni fog...

...és ez a része a dolognak kifejezetten biztató hír.

Az viszont már egy másik kérdés, hogy ilyenkor mi történik azzal a vonzalommal,
amely döntően éppen a korábbi "szereposztásból" táplálkozott?  

Kicsit neurósabban fogalmazva:

A dopaminerg rendszer korábban főleg a teljesítmény, a státusz, a visszajelzés,
a fejlődés, a jutalom és a bizonytalanságának kombinációjára reagált.

Egy valódi párkapcsolatban viszont ezek a mechanizmusok
gyakran átalakulnak vagy leginkább eltűnnek.

A vonzalom ilyenkor vagy talál magának új alapokat...

...vagy hamarosan kiderül, hogy jelentős részben a  "helyzet" terméke volt.


A projekciók ( bocs, neurós nyelven: a reprezentációk állandósága ) persze meglepően
sokáig képesek életben maradni...

...csak aztán előbb-utóbb valakinek le kell vinnie a szemetet.
És ez azért kevésbé romantikus, mint az utolsó szett utáni összenézés.

Úgyhogy: good luck!

( De azért persze nem is kizárt...
Na jó: nem teljesen kizárt...)

És akkor a gyakorlat talajára térve:
hogyan tudod elkerülni a drámát és káoszt? 

Ha még mindig olvasod ezt, akkor ezen a ponton kikívánkozik egy off:
 
         Te biztos azért olvasod ezt, mert el akarod kerülni - vagy...

Szóval el akarod kerülni az ilyesmit! 
Oké!

A megoldás erre határozottan nem az, hogy olyan hideg legyél az órán, mint a járdára
fagyott kutyasz@r, és egyáltalán ne legyen az edzésednek érzelmi tölétése.

Dehogynem! Legyen!
Pont attól lesz jó hangulatú az edzésed! 

Viszont a vendég prefrontális kortexe számára adj egy nagyon tiszta és pontos kategóriát:

 "Ez itt egy edzés."

" Ha kell, korrigálom a gyakorlatot"

"És ha jól / kicsit kevésbé jól sikerül, akkor adok visszajelzést"

Ha jelen van ez a fajta profizmus, akkor az agy prediktív rendszere pontosan tudni fogja,
hogy mi történik, és kis eséllyel kezd el bármit is „átértelmezni”.

A lényeg amit vigyél el ma ebből: 

• A stabil edző–tanítvány viszony nem érzelemmentes, hanem "kategória-stabil".
• Az agy nem szereti a bizonytalan helyzeteket
  - és ha nem adsz neki egyértelmű jeleket arra, hogy mi történik...   
  
  ...akkor jellemzően gyártani fog magának egyet.
  És az ritkán lesz pontos. 
       
  ( lsd. konteohívők, politikai csodaszövet szekták, stb...  ) 
  
• Az agy nem a valós edzőbe szeret bele, hanem abba a "jelentéscsomagba",
  amit hozzákapcsolt.
  
  ( ez amúgy mindig így van, csak az edzőre az óra jellege miatt
  lényegesen könnyebb bármit és annak az ellentétét is ráflashelni. ) 

Most, hogy már ismered a hátteret - használd belátásod szerint!

Szép hétvégét:
m.


ui.:
Az erő sötét oldalának használatából eredő károkkal kapcsolatban
pedig kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét - és gyóntató papját vagy karma-tisztítóját...