Pénteki Gerinc Percek

A gondolkodó kollégák szakmai oázisa.

Ekkor a mennyezeti hangszóróból megszólal egy rekedtes hang.

„Játszunk egy játékot!”

A kolléga megtorpan.

„A szabály egyszerű.

Ha rossz ajtón lépsz be, szakmailag elvesztél.”

"Egyetlen rossz döntés... 
...és évekre lelassul a fejlődésed."

Gyors vágás:

Zoom balról a második ajtóra.

1.
A státusz-terem:

Ahogy a kolléga a kilincshez nyúl, egy elegáns kijelző villan fel az ajtón.

„Belépés csak a legjobbaknak - kizárólag meghívóval.”

Óvatosan benyit.
De nem lép be, először csak bekukucskál.

• Bent fancy szakmai konferenciák molinói.
• Roll up-ok izgalmas logókkal.
•  Trendi módszerek hárombetűs rövidítései mindenhol.
  

Az asztalnál magabiztos emberek.
Csupa latin és angol szakkifejezésekkel dobálóznak.

A kolléga szíve gyorsabban kezd verni.

Szinte látja maga előtt a jövőt.

„Ha ide bekerülök…Rólam szólnak majd a hírek, és velem
lesz tele a sajtó - én is ott leszek a nagyok között.”

De ekkor megmozdul benne valami.

Egy apró, zsigeri érzés:

Valami nem stimmel itt.

Mintha a csillogás és a hárombetűs címkék
csak hologramok lennének.

A kolléga lassan visszahúzza az ajtót.

És abban a pillanatban bent megremegnek a falak.

A molinók kidurrannak.
A csillogás cukormázként olvad le a padlóra.
A három betűs rangok Temu-műanyagként pattannak szét.

A szoba csapda volt.

A kolléga elmosolyodik.

Rájdöbben:

A területen rengeteg szoba van, ami bár tudást ígér,
de valójában identitást ad.

Nem szakmai stabilitást épít. 
Hanem egy fancy önéletrajzot.

A gondolatfolyam már nem áll meg: 

A kisebbrendűségi érzés egy drágább formája,
amikor valaki címeket kell, hogy vásároljon magának.

A címkék drága mankók.
És minél több mankót cipelsz magaddal, 
annál nehezebb gyorsan haladni. 

A valódi fejlődés nem ott történik, ahol molinókkal fotózkodsz,

és egy sokadik logó kerül a neved alá...

...hanem ott, ahol új kérdések kerülenek a fejedbe.

Mielőtt a következő ajtóhoz lép, egy hasonlat áll össze benne:

Olyan ez, mint az edzőterem falán az a huszonöt oklevél.

Impozáns látvány. 
De egyiknek sincs sok értelme, ha a guggolókeret üres.

2. Az echo chamber:

A következő ajtónál a kolléga már óvatosabb.

Nem nyit be, csak a benéz a kémlelőnyíláson.

A szobában körben ülnek.
Mintha egy szertartást látna.

Az egyikük megszólal:

„Ez a szövet sokkal több, mint amit az anatómia könyvek írnak.”

Bólogatás.

„Ezt az egyetemeken még nem tanítják.”

Valaki egy nyomtatott publikációt lenget.

Javulást említ a csodaszövettel összefüggésben.

Vastaps.

A kolléga döbbenten figyel:

• Ugyanazok a mondatok.
• Ugyanazok a szlogenek.
  

És mindig ugyanaz a sablonos történet:

Van a végtelenül komplex emberi rendszer...
...a maga összetett neurológiájával, biomechanikájával, bonyolult problémáival.

Aztán jön valaki, és mesterségesen kiemel ebből egyetlen elemet.

• Egyetlen csodaszövetet.
• Egyetlen csodaízületet.
• Egyetlen csodaideget.
  
  

És hirtelen minden probléma ugyanide vezet:

• A csodaszövet az eddig ismeretlen ok.
• A csodaszövet kezelése a végleges megoldás. 
• A csodaideg mókolása a titkos recept.
  
  

A vendégek persze sokszor jobban is érzik magukat,
mert az idegrendszer jól reagál az érintésre, 
mozgásra, relaxációra...

 
...és ebben a szobában ez elég is ahhoz, hogy a történet igaznak tűnjön...


...pedig óriási különbség van aközött, hogy jobban érzed magad, 
vagy jobban is leszel!
 
Itt csak annyi történt, hogy egy végtelenül komplex rendszert
lecseréltek egy kényelmes magyarázatra...

...egy egyszerű, könnyen befogadható történetre.

De az egyszerű történeteknek ára van.

Egy illúzió minél kényelmesebbre redukálja a valóságot,
általában annál drágábban adják.

Másrészt ha egy illúziót keresünk, akkor folyamatosan elveszítjük 
annak a képességét, hogy magát a pácienst lássuk. 

A kolléga ekkor érti meg:

Ezekben a szobában nem fejlődés van - hanem egy közös narratíva visszhangja.

Vallást csinálni egy egyszerű történetből pedig nem fejlődés,
hanem üzleti modell.

A kolléga eltolja magától az ajtót - és sosem néz vissza rá. 

3. Az elsűllyedt költség szobája:

Ez a szoba csendesebb.
Stabilitásnak tűnő feszültség,
mosoly mögé rejtett enyhe szomorúság lengi be.

A falakon régi naptárak:


Bekarikázott, a családtól távol töltött hétvégék,
hosszú tanfolyamok - éveken át tartó képzések.

Az asztalon régi projektek:

Partnerségek, megközelítések,
amikről titkon már rég tudjuk, hogy...

"De nem!!!"

„Ennyi befektetés után nem lehet...
nem tudok kiszállni! ”

- mondja a szakember a szobában.

"Nem tudsz kiszállni, mert idővel az identitásoddá is vált!"
- gondolja róla a kolléga. 

Ekkor megjelenik a fejében egy kép:
 
"Bilincs-bilincs, rács-rács." 
Az elsüllyedt költség börtöne...

...és közben a fejében megszólal Meat Loaf ősrégi dallama.

"Object in the rear view mirror may appear closer than they are..."
De rég hallotta utoljára! 

Ez a szoba már rég nem a fejlődésről szól.
Az önigazolásról, az identitás fenntartásáról.

A kolléga tökéletesen érti min megy keresztül
- és hogy mit takar el maga elől. 

Eszébe jutnak a kereszt-szindrómák, amiket ő is annyiszor magyarázott a vendégeinek, 
a core stabilizációs gyakorlatok, melyek specifikus hatásmechanizmusában annyira hitt évekig.

Aztán a fasciális mitoszok, a gerinc palpációs diagnózisa, a find it - fix it megoldások...
A rengeteg "fizoterápiás diagnózis" amiről később kiderült,
hogy teljesen természetes variációk.
 
Aztán a "helyes végrehajtások" és a "kötelező medencebillentések" dogmái.

Minden, amit a szakmai utad során a identitásod egy puzzledarabkájává tettél, 
és amit menet közben csendben de biztosan lépett le a tudomány. 


A kolléga szomorúan mosolyodik el: 


Innen kívülről nézve mennyire egyszerű...

"A múlt befektetése nem jó érv a jövő stagnálása mellett."

De amikor te vagy benne...
...mennyire brutálisan nehéz akár észrevenni is! 

Érzi... 

...ebből a szobából mielőbb érdemes tovább indulnia. 

De kifelé menet még felír a táblára egy mondatot:

„Ha ma indulna… újra beszállnék?”

Hátha elolvassák...
Hátha ők is rájönnek:

Ha a válasz nem az egyértelmű igen - akkor csak erőforrásokat veszítesz.

Nem picit - nagyon.
Bilincs - bilincs, rács-rács. 

4.
A semleges zóna:

Ez a szoba puha, kényelmes fotelekkel van tele.
A színek barátságosak.

A kollégának azonnal szimpatikus amit lát,
ezért teljes nyugalommal lép be.

Kezet fog.
Mindenki barátságos.

Aztán felmerül egy kétes hátterű gerincterápiás módszer.

A vélemény egyhangú:

„Minden módszer jó valamire.”
„Végül is nincs igazság, csak nézőpont.”

A kolléga pedig egyre kényelmetlenebbül kezdi érezni magát.

Pontosan tudja, mi történik.

A konfliktusmentesség kultúrája súlyos szakmai kompromisszumot jelent 
- a tudományos kritika hiányát.

Igy születnek azok a mondatok, hogy:

„Végül is, ha működik nekik…”
„Nem baj, ha az elmélet pontatlan, placebohatás még lehet.”
„Végül is ártani nem árt.”

A kolléga tudja: hosszú távon nagyon is árt!

• Amikor egy kellemes fájdalomcsillapító technika ( pl. kisízület manipuláció ) mellé elhitetik,
  hogy valami elmozog benned és kézzel kell helyrepakolni...
• Amikor tartós hatást ígérünk egy kellemes neuromodulációhoz... 
• amikor nem létező biológiai hátteret kapunk egy jól működő kezeléshez...
  
  
  ...akkor ebben a  szobában mindenki mosolyog...

...mert a béke fontosabb, mint a tűpontos tudás.

Az a tudás, ami lehetővé teszi, hogy a legadekvátabb megoldást választhassuk...

...hogy az emberre szabhassuk amit adunk,
 
...és hogy ne építsünk közben katasztrofizáló narratívákat vagy irreális elvárásokat.

A kollégának eszébe jut, mennyire megkönnyebbült, amikor a gyógytornászok
végre hallatták a hangjukat...

... amikor a szakma egyik áltudósa egy kétes módszert akart még növésben lévő (!)
skolis gyerekekre ráereszteni - a bizonyítottan hatékony megközelítés helyett.

Majd bevillan Peter O'Sullivan professzor mondása:

„A bullshit ellen küzeni kell, mert árt!”

Ebben a szobában a téves elméletek viszont virágoznak.

És nem azért, mert bárki is igaznak hiszi...

...hanem mert senki nem meri kihúzni a gyomot a „virágok” közül.

A kolléga feláll.

Nem csendben távozik, hanem határozottan csapja
be maga mögött a gyávaság ajtaját...

...és közben felírja magának:

„Aki mindig középen marad, nemcsak az áltudomány
terjedését segíti, de szakmai karakterét is elveszíti”

5. 
A guru szoba:

Ez az ajtó résnyire nyitva van.
A kolléga bekukucskál.

Egy ember áll a terem közepén.

Mindig ő beszél.
Ő értelmez, Ő magyaráz. Ő oktat.

A terem vallásos buzgalommal hallgatja a latin szavakkal
teletűzdelt, de valahogy mégis egyszerűnek ható igét.

Mindneki bólogat.

De aztán valaki félszegen felteszi a kezét:

„Biztos, hogy ez minden esetben igaz?”

A teremben megfeszül a levegő.
Itt-ott felhördülés.

„Ez a bohóc nem érti ezt a zseniális rendszert!?”

Aztán minden szem a gurura tapad.

Érvek nincsenek, csak személyeskedés és vad érzelmi reakció.
A "lázadót" manipulatív szavak és logikia torzítások özöne végzi ki.

A kolléga közben jobban szemügyre veszi a szobát:

Könyvek, kurzusok, modellek a falon.
Mind ugyanattól az embertől.

 
A szakmai univerzum itt láthatóan egyetlen tengely körül forog.

Az egyik plakáton a csodaszövet.
A következőn már a táplálkozás.
Aztán hormonok és vitaminok.
Végül már a rák is...
és persze menet közben egy kis narancsbőr, PCOS, öregedésgátlás.

Mindegyikhez van csoda, 

Mindegyikhez van latin szavakkal teleszórt,
110%-osan biztos recept...

...amit a "hivatalos orvoslás" persze nem ért - csak a guru.

A követők pedig tapsolnak akkor is, amikor a történet
már teljesen elrugaszkodik a valóságtól.

A kolléga levonja a következtétetést:

A guru szándéka bizonyára nem rossz. 

"De ha nincs feletted standard, előbb-utóbb te leszel a standard,
és ez az a pont, ahol valami nagyon elkezd elcsúszni."

Halkan mondja ki maga elé:


„Ha mindig te vagy a legokosabb a szobában, akkor rossz szobában vagy.”

És a guru ekkor várlatlanul a kolléga felé fordul!

A kolléga pedig döbbenetes dologgal szembesül:


A saját arca néz vissza rá!


Rájön: ez a terem nem csak a szakma szektáiról szólt, 
hanem egyben tükör is...

... arra a jelenségre is reflektál,  amikor te válsz tekintélyszeméllyé
a szakmai közösségedben.
 

A mi műfajunkban bárki belecsúszhat ebbe a szerepbe!

• A fórumodon először óvatos tanácsokat adsz.
• Aztán már mindenki tőled kérdez.
• Hinni kezdenek benned - és a taps hangja kitakarja a szakmai vitát.
  
  

Ez pedig csillogóan kényelmes szerep...


...de idővel erősen torzíthatja a személységet -  ha pedig benne ragadsz, 
szakmailag már meg is álltál.

A kolléga óvatosan csukja be az ajtót.
Aztán gyors léptekkel indul el a következő szoba felé.

6.
A magány szobája:

A folyosó végén egy utolsó ajtó.

A kolléga benyit.

És egy különös, bizonytalan helyre kerül.

Nincsenek falak.
Csak köd.
Halvány fények.

A padlón mindenfelé lábnyomok
- de egyik sem mutatja pontosan, merre van az út.

Itt nincs mentor.
Nincs stabil referencia.
Senki, aki azt mondaná:

"Ez jó irány, erre nyugodtan mehetsz!"

vagy:

"Ez zsákutca, inkább kerüld el!"

Csak a saját gondolatai, a szakmai anyagok, képzések, tanulmányok, kutatások.

A szobában ülő ember lelkesen olvas, értelmez, összekapcsolja a gyakorlatokat a biomechanikával, 
a fájdalomtudomány eredményeit a core stabilitás régi koncepcióival,  és minden evidence-based 
vagy empirikus módszerrel, amit valaha megtanult.

Próbálkozik.
Téved.
Újra próbálkozik.
Rájön - és ebből újra szintet lép. 

A kolléga azonnal látja:
 
Ez a szoba minden korábbi illúziónál jobb:
itt tényleg valódi fejlődés történik.

Minden felismerés saját.
Minden összefüggés megtanulása hosszú út eredménye.

Az ára viszont súlyos:

- A tanulási görbe sekély, a haladás lassú.
- A napi munka mellett rettentő fárasztó.
- És néha kínzóan magányos.

Ráadásul van egy kemény pszichológiai próbatétel is,
amit kevesen vesznek észre - pedig nagyon is valós: 

Ebben a szobában teljesen egyedül vagy!
 
Ha végre sikerül, akkor senki nem tapsol, és senki nem igazol vissza.
A kudarcaidat sem dramatizálják - de senki nem is segít felkelni a padlóról...

Ez a magány a legélesebb tükör:
 

a komfortzóna hiányát, az önálló gondolkodás súlyát 
a szakmai döntéseid felelősségét nap mint nap kő
keményen érzed a válladon.

A kollégában azonnal megjelenik a tisztet érzése azok felé,
akik előtte már jártak ebben a szobában. 

És ekkor, a ködből kirajzolódik egy újabb ajtó...

A hetedik szoba:

Furcsa mód nem a kinti folyosóról nyílik - hanem ebből a magányos szobából.

Rajta minimalista logó. 
Semmi fakszni, semmi bonyolítás.

A kolléga kíváncsian belép.

Az asztalnál egy ember felnéz.
Kezet nyújt.

„Üdv a BGA-n!”

Egy pillanat csend.

A kolléga hátranéz a folyosóra.

Az ember követi a tekintetét, majd halványan elmosolyodik.

„Igen… a legtöbben ott maradnak valamelyik szobában.”

Egy rövid szünet.

Majd a kolléga módszerére mutat.

„Merre viszed tovább?
Szoftver… vagy hardver?”

És ekkor lassan összeáll a kép.

A folyosó összes ajtaja valójában ugyanarról szólt.

Igazából nem módszerekről.
Nem is a technikákról.

Hanem arról, hogy milyen közegben tanulsz.

A legtöbb szakmai pálya íve nem azért akad meg, mert valaki nem tanul eleget.

Hanem mert ugyanabban a szobában tanul tovább.

• Ugyanazok a kérdések.
• Ugyanazok a válaszok.

Ezért ugyanazok a körök:

Újabb konferenciák.
Újabb rövidítések.
Újabb hárombetűs módszerek.

Kívülről mindez fejlődésnek látszik.

Belülről viszont általában ugyanabban a szobában járunk körbe és körbe.

A valódi szintugrás ezért lesz ritkább.

Az ott kezdődik, amikor valaki már nem a módszereket gyűjti,
hanem az elveket érti meg mögöttük.

Amikor felismeri, hogy egy módszer mitől működik…
és azt is, hogy mi az, amitől valójában nem.

Amikor a döntéseket már nem dogmák vezetik,
hanem tudomány, logika és tapasztalat.

Ehhez viszont kell három dolog:

1.
Magas standard.

Ebben nagy segítség egy olyan közeg, ahol bártan lehet kérdezni,
vitatkozni, kételkedni.

2.
Az a ritka képesség, hogy az ember elviselje,
ha néha nincs igaza.

Mert a valódi fejlődés egy pont után pont ezzel kezdődik.

3.
És egy barátságos, támogató közeg,
ahol hasonlók az értékek és a célok.
 
Igy lehet egy élvezetes "nyomozás" a tanulás.
A BGA ezért nem egy újabb „szoba” a folyosón.

Hanem  egy hely, ahol megpróbáljuk észrevenni a szobákat.

Ha összejövünk, egy percig sem az számít, hogy ki a "legnagyobb név" a teremben,
vagy hogy ki milyen módszerrel dolgozik.

Az számít, hogy a kérdéseink egyre jobbak legyenek...

...és egy kicsit az is, hogy közben ne mindig egyedül kelljen menni.

A kolléga beszélget a többiekkel.

Sok mindenben egyetértenek.
Néhány dologban nem - ezeknek együtt néznek utána.

Közben új nézőpontok születnek, telefonszámok cserélnek gazdát.

És valódi szakmai barátságok indulnak el.

Plusz egy érzés, ami megmarad:

Talán innentől nem kell mindent egyedül kitalálni!

Mert itt a módszerek végre nem célok és dogmák - csak eszközök.

Eszközök arra, hogy rajtuk keresztül jobban értsük, mi történik valójában.
 

Folyt. köv. jövő pénteken. 

BGA - FRISS HIREK:

AZ NMPT indul:

Ha a hétvégén még szívesen tanulnál valamit: